Hol is kezdjem?

Ez az a kérdés, amit nem csak a blogírásnál, de kezdő anyukaként is feltesz magának sokszor az ember, de most maradjunk a blognál. Ha épp "szuperanyák" vagyunk, biztos egy ilyen írást is szépen strukturálva felépítenénk, kezdve az állapotossággal, majd a szüléssel, a kórházban töltött idővel, de ezt így összeszedni rengeteg idő, ami egy olyan átlagos (?) anyának, mint én, nem adatik meg egy pici baba mellett. Arról nem is beszélve, hogy szétszórt vagyok, és a két etetés-játék-pelusozás-altatás ciklus közti alvásidőt, nehéz jól beosztani, hogy mindent meg tudjak csinálni. Úgyhogy hűen magamhoz témánként fogok írni, ahogy épp eszembe jut.
Először is: egy csodálatos, gyönyörű, most már két hónapos kisfiam van, akivel életem legszebb pillanatait élem át, de igaz, hogy a legnehezebbeket is. És mindebben társam az én csodás férjem, akivel szintén megjárunk mélységeket és magasságokat is, de elképesztően elégedettek és boldogok vagyunk.
Ahogy azt a leírásban láthatjátok, szeretnék mindenről tabumentesen írni. Azt hiszem sok mindenről azért nem tudunk, mielőtt anyává válunk, mert mindenki szépíti a valóságot, vagy épp annyira szégyell bizonyos dolgokat, hogy nem beszél róla, esetleg a társadalmi konvenciók gátolják az őszinteséget. Nos, pszichológusként szeretném hinni, hogy - ha nem is mindig, de olykor - felül tudok emelkedni gátlásaimon, és itt, ezzel talán segíthetek más anyáknak, hogy kevésbé vádolják magukat, vagy akár könnyebben beszéljenek fontos kérdésekről, amikről egyébként nehéz lenne.
Sokan azt hiszik, hogy pszichológusként nekem könnyebben mennek a napok, de el kell mondanom, hogy én a kisfiamnak Anyja vagyok első sorban, és mikor három nap alatt 10 óra alvással hajnali négykor próbáltam álomba ringatni Őt, ahogy üvöltve sírt, előfordult, hogy ahogy voltam egy szál bugyiban szaladtam volna világgá, nem érdekelve, hogy mi lesz. Ilyenkor nem gondolok arra, hogy hány anyukával konzultáltam, akik hasonlókról számoltak be, hányszor nyugtattam én őket, hogy ez normális dolog. Ez csak akkor jutott eszembe, mikor már aludtam vagy két órát és meg kellett küzdenem az önváddal és bűntudattal, hogy milyen anya az, akinek ilyen jut eszébe. És ez még nem is a legdurvább gondolat.
Tehát ez a blog egy Anyuka blogja, aki miután kimászik egy gödörből, a pszichológus alapos önmonitorozásával igyekszik visszatekinteni, és ezt közzétéve hátha másnak már kisebb lesz az a gödör vagy hamarabb talál rá a létrára :)