Már többször említettem, hogy bizony az első másfél-2-3 hetünk nehéz volt, de az első másfél bizonyos szempontból igen is pokoli. Ez az az időszak, amiről, ha vannak őszinte és jó fej ismerőseink, akkor elmondják előre, hogy nem lesz egy könnyű menet, de a valóságtól ez oly távol áll, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, olyan babák, akik sitty-sutty átalusszák az éjszakát, eleget szopnak és nem fáj a hasuk, csak hát ők azt hiszem a ritkábbik eset. Elmondom, nálunk mi történ.
4 éjszaka a kórházba: drága kisfiam egész jó alvó eleinte, és természetesen akárhányszor látogatónk jön, ő szundikál, így mérhetetlenül sokszor elhangzik, a "neked milyen könnyű dolgod lesz, ez egy jó gyerek". Az biztos, hogy jó, de azt nem hiszi el senki, hogy a kórházban a csecsemősök, a szülésznők, a szobatársak már mind felismerik a 3. napon ha Mackócska épp a folyosón "közlekedik" fürdeni/orvosi vizsgálatra, mert annyira tud üvölteni. Mire hazajövünk már bármelyik babától megkülönböztetem a sírását. DE! egész jól alszik. Az, hogy a kórházban összesen kb 15 órát aludtam, nem neki volt köszönhető, hanem a szomszéd szoba lakóinak, akikkel közös előterünkben egész éjjel égni kellett a lámpának, mert féltek (az én bajom meg az, hogy nem tudok semmilyen fény mellett aludni). Emlékszem, milyen vidáman fogadtam a férjem, milyen kisimult vagyok azokon a képeken, amik előtt 5 órát aludtam az éjszaka.
És akkor irány haza!
Az első itthon töltött éjjel csodásmesés. Mivel az anyatej mellett addig adtuk neki a tápot, míg ő megelégelte, nagyot alszik, 4-5 óránként kel, a férjemmel boldogok vagyunk. Aztán jön a korábban említett szorulásos második éj, amikor kb 3-4 órát alszunk összesen. Majd a harmadik éjjel, nem olyan, mint az első, de azért elmegy. És a negyediktől jön a pokol.
A mi poklunk csütörtöktől keddig tartott. Ez öt éjszaka, ami alatt kb 18-20 órát aludtunk, de nem csak mi, kismackónk is. Hogy miért történt? Számtalan oka van/lehet. Amit kiderítettünk utólagos bölcselmünkkel, azt közzéteszem, lássátok.
- A szülői feszültség ragadós: amikor apu, de főleg anyu ideges lesz, azt a baba érzi, nem csak pszichésen, de biológiailag is (megváltozik a ph stb.), és a stresszes baba nem alszik. Nálunk úgy kezdődött, hogy kaptunk egy nem túl békés és még annyira sem üdítő látogatást, amitől kiborultunk. Ez az első este, tehát nem aludtunk. Majd második nap újabb látogatás, újabb kiborulás, újabb nem alvás. Két nap alatt ha az ember nem alszik csak kb 6 órát, bizony kevésbé türelmes és már retteg a harmadik éjtől. Ez a rettegés na mibe fullad? Idegeskedésbe. Üdv harmadik át nem aludt éjjel. Ekkorra az ember elkeseredésében mit tesz: olvasni kezd a neten, legrosszabb esetben a Gyakori kérdéseket. Mert az egy dolog, hogy te zombi üzemmódban vagy, de egy újszülött, hogyhogy nem alszik egész nap. És jön az újabb idegesség bomba, mikor meglátjuk, hogy az ilyen pici babák 18-22 órát alszanak a nagykönyv szerint... a miénk meg hármat. Tehát ebből következik, hogy mi szülők diagnosztizáljuk gyermekünk idegbetegségét, és már el is képzeljük SNI-s gyermekünk jövőjét - mert ugye a zombi-üzemmód egyik velejárója a racionális gondolkodás (hozzáteszem, hogy korai fejlesztőben is dolgoztam, így még lenne is rálátásom a kérdésre). A mély üregből, amit csak egyre mélyebbre kapartunk magunknak a 6. nap délelőtt jelentett megmentést, mikor:
1- kocsiba ültünk, ahol kis drágánk úgy elaludt, hogy 3 órát csucsukált és alig lehetett ébreszteni
2- a Bethesdába mentünk laktációs tanácsadásra, ahol a doktornő megnyugtatott, hogy vannak ilyen babák. Igaz hozzátette, hogy ezek a kétemberes gyerekek (hál Istennek kiderült, hogy édesem nem az, csak nagyon mély ponton voltunk). Innentől valahogy sikerült más útra lépnünk, és beindult az alvás, még ha kevés is.
- A poci legyen tele: ahogy a szoptatásnál írtam, két napig mérés nélkül csak szoptattam az első héten, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel, mivel drága fiunk éhezett, és az éhes baba miért is aludna, meg hát hogyan? Innentől, amíg nem lett elég tejem, szépen mellétápláltunk, ki kellett tapasztalnunk, hogy mennyivel érzi jól magát (mivel nagy súllyal született és irtó nagy volt az étvágya, így egyszerre 120 ml-t kellett neki adni, ezt napi hatszor vagy többször. Paráztam is, hogy ez vagy 150-nel több, mint a bűvös testsúly kilogramm szorozva 150-nel, és túletetem, de erről majd máskor), és lőn, sokkal könnyebb dolgunk lett.
- nem mindegy a póz: na igen, más téren sem, de a baba altatásáról van jelenleg szó. A kórházban nagyon favorizálták, hogy háton vagy oldalt altassunk, és én nagyon igyekeztem. Szépen előkészített kiságy várta itthon a babánkat, ahol oldalára téve kellett volna szunyókálni. De nem akart. Sokan hangoztatják, hogy hason altatni ördögtől való, mert ugye a gyermekágyi halál (nálam jobban kevesen féltek attól, hogy megfullad). Nos elmondhatom, hogy nálunk csak ez jött be, és szerintem kellő elővigyázatossággal, ez a lehető legegészségesebb (a büfi/buki ki tud jönni, a csípőjének is jót tesz, segít a hasfájáson). Értem ez alatt a megfelelő keménységű matracot (kókusz matrac forevör) és a légzésfigyelőt (nagyon drága, nálunk is kölcsönben van, de maximális nyugalmat ad).
- ha már póz, legyen ágy is: nem mindegy, hol az ágy és milyen. A mi kiságyunk gyönyörű, férjemé volt (még látszanak rajta a fognyomai, ahogy jól belekóstolt az élet mellett ebbe is), és jó nagy. Na pont utóbbira nincs szüksége egy babának. Képzeljük el, hogy mekkora helye volt a pocakban, hogyan vette körül az anya ölelése. És akkor kijön ebbe a világba és nem érzi csak legfeljebb a takarót. Mi orvostól kaptuk a tippet, hogy ha más nem jön be, csináljunk a szoptatós párnából kis fészket, és altassuk abba. Nos nem ez történt: mivel megfigyeltük, hogy mozgatás közben alszik, elkeseredésünkben behoztuk a szobába a babakocsit, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy pár perc múlva már szunyókál is, tologatni sem kell. Hát persze érzi, hogy valami körülveszi. Azóta már sikerült kijönnünk a babakocsiból vissza az ágyba (2 hétig volt átmeneti szállása), ráadásul a saját szobájába, de bizonyos trükkökkel: szűkítettünk a téren azáltal, hogy feltoltuk őkelmét a jobb alsó sarokba és körberaktuk plüssökkel (például saját készítésű Baymaxszel).
- vegyük észre, ha túlingereltük: nem tudom, hogy milyen gyakori másoknál, de a mi babánk addig pörög, míg átesik a ló túloldalára, ugyanakkor ilyenkorra már minden plusz inger, elodázza az elalvást. És igen, ez a plusz inger lehet az éneklés és a ringatás is. Így, két hónap után már felismerem, hogy mikor sír úgy, hogy meg tudom nyugtatni, és mikor kell letennem, hogy ingerek híján elnyugodjon. És nincs borzalmasabb érzés, mint mikor le kell ülnöm, és hagynom nyöszörögni , mert tudom, hogy rosszabbat teszek vele, ha felkapom. Ugyanígy fontos, hogy nem minden nyösszentésre veszem ki. Mindig kitűzök egy időintervallumot (általában 3-5 perc) és ha nem nyugszik meg, jön egy kis ringatás. Nem mondom, hogy mindenkinek ez válik be, de nekem nagy tanulópénz volt, hogy ha nem akarhatok szuperanya lenni, akinek a gyereke sosem sír, mert mindegy, hogy nekem a fejemben az a kép van, hogy édesen szuszog a karjaimban, ha neki nem erre van szüksége. Ez van: az én vágyaim mennek, és az ő szükségletei jönnek.
És a sokat emlegetett téma: a szülők között alvó baba. Személy szerint ezt nagyon el akartam kerülni, de nem magamnak köszönhetem, hogy sikerült. Mikor az ember olyan fáradt, hogy legszívesebben bedobná a gyerekét az ágyba, vagy megfordul a fejében, hogy "ha meghalnék, legalább alhatnék" gondolat, akkor megértem, hogy ha a szülők között elcsendesedik a baba, akkor ott is marad. Most már azt mondhatom, hogy hál Istennek, az én drága kisfiam mellettünk sem nyugodott, így került a babakocsiba, de biztos vagyok benne, hogy elgyengültünk volna, ha ezzel pár órácskát szundíthatunk. Mindezzel együtt szakemberként még mindig az az álláspontom, hogy egyrészt lehetőleg ne a szülők között, hanem valamelyik mellett legyen az ágyban, ha már "muszáj", másrészt ahogy érik az idegrendszer, meg kell próbálkozni a gyerek kiszoktatásával az ő és a szülők érdekében, még ha ez nagyon nehéz és hangos is lehet.
Szerintem nem ez lesz az egyetlen alvásos posztom, még nem merítettem ki a praktikák és indulatok témakörét, úgyhogy lehet készülni majd egy folytatásra.
 |
| Már 5 óra alvás is kisimulttá tett a kórházban |
És akkor irány haza!
Az első itthon töltött éjjel csodásmesés. Mivel az anyatej mellett addig adtuk neki a tápot, míg ő megelégelte, nagyot alszik, 4-5 óránként kel, a férjemmel boldogok vagyunk. Aztán jön a korábban említett szorulásos második éj, amikor kb 3-4 órát alszunk összesen. Majd a harmadik éjjel, nem olyan, mint az első, de azért elmegy. És a negyediktől jön a pokol.
A mi poklunk csütörtöktől keddig tartott. Ez öt éjszaka, ami alatt kb 18-20 órát aludtunk, de nem csak mi, kismackónk is. Hogy miért történt? Számtalan oka van/lehet. Amit kiderítettünk utólagos bölcselmünkkel, azt közzéteszem, lássátok.
- A szülői feszültség ragadós: amikor apu, de főleg anyu ideges lesz, azt a baba érzi, nem csak pszichésen, de biológiailag is (megváltozik a ph stb.), és a stresszes baba nem alszik. Nálunk úgy kezdődött, hogy kaptunk egy nem túl békés és még annyira sem üdítő látogatást, amitől kiborultunk. Ez az első este, tehát nem aludtunk. Majd második nap újabb látogatás, újabb kiborulás, újabb nem alvás. Két nap alatt ha az ember nem alszik csak kb 6 órát, bizony kevésbé türelmes és már retteg a harmadik éjtől. Ez a rettegés na mibe fullad? Idegeskedésbe. Üdv harmadik át nem aludt éjjel. Ekkorra az ember elkeseredésében mit tesz: olvasni kezd a neten, legrosszabb esetben a Gyakori kérdéseket. Mert az egy dolog, hogy te zombi üzemmódban vagy, de egy újszülött, hogyhogy nem alszik egész nap. És jön az újabb idegesség bomba, mikor meglátjuk, hogy az ilyen pici babák 18-22 órát alszanak a nagykönyv szerint... a miénk meg hármat. Tehát ebből következik, hogy mi szülők diagnosztizáljuk gyermekünk idegbetegségét, és már el is képzeljük SNI-s gyermekünk jövőjét - mert ugye a zombi-üzemmód egyik velejárója a racionális gondolkodás (hozzáteszem, hogy korai fejlesztőben is dolgoztam, így még lenne is rálátásom a kérdésre). A mély üregből, amit csak egyre mélyebbre kapartunk magunknak a 6. nap délelőtt jelentett megmentést, mikor:
1- kocsiba ültünk, ahol kis drágánk úgy elaludt, hogy 3 órát csucsukált és alig lehetett ébreszteni
2- a Bethesdába mentünk laktációs tanácsadásra, ahol a doktornő megnyugtatott, hogy vannak ilyen babák. Igaz hozzátette, hogy ezek a kétemberes gyerekek (hál Istennek kiderült, hogy édesem nem az, csak nagyon mély ponton voltunk). Innentől valahogy sikerült más útra lépnünk, és beindult az alvás, még ha kevés is.
- A poci legyen tele: ahogy a szoptatásnál írtam, két napig mérés nélkül csak szoptattam az első héten, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel, mivel drága fiunk éhezett, és az éhes baba miért is aludna, meg hát hogyan? Innentől, amíg nem lett elég tejem, szépen mellétápláltunk, ki kellett tapasztalnunk, hogy mennyivel érzi jól magát (mivel nagy súllyal született és irtó nagy volt az étvágya, így egyszerre 120 ml-t kellett neki adni, ezt napi hatszor vagy többször. Paráztam is, hogy ez vagy 150-nel több, mint a bűvös testsúly kilogramm szorozva 150-nel, és túletetem, de erről majd máskor), és lőn, sokkal könnyebb dolgunk lett.
- nem mindegy a póz: na igen, más téren sem, de a baba altatásáról van jelenleg szó. A kórházban nagyon favorizálták, hogy háton vagy oldalt altassunk, és én nagyon igyekeztem. Szépen előkészített kiságy várta itthon a babánkat, ahol oldalára téve kellett volna szunyókálni. De nem akart. Sokan hangoztatják, hogy hason altatni ördögtől való, mert ugye a gyermekágyi halál (nálam jobban kevesen féltek attól, hogy megfullad). Nos elmondhatom, hogy nálunk csak ez jött be, és szerintem kellő elővigyázatossággal, ez a lehető legegészségesebb (a büfi/buki ki tud jönni, a csípőjének is jót tesz, segít a hasfájáson). Értem ez alatt a megfelelő keménységű matracot (kókusz matrac forevör) és a légzésfigyelőt (nagyon drága, nálunk is kölcsönben van, de maximális nyugalmat ad).
 |
| Kincsem a jobb alsó sarokba "tolva" alszik |
- vegyük észre, ha túlingereltük: nem tudom, hogy milyen gyakori másoknál, de a mi babánk addig pörög, míg átesik a ló túloldalára, ugyanakkor ilyenkorra már minden plusz inger, elodázza az elalvást. És igen, ez a plusz inger lehet az éneklés és a ringatás is. Így, két hónap után már felismerem, hogy mikor sír úgy, hogy meg tudom nyugtatni, és mikor kell letennem, hogy ingerek híján elnyugodjon. És nincs borzalmasabb érzés, mint mikor le kell ülnöm, és hagynom nyöszörögni , mert tudom, hogy rosszabbat teszek vele, ha felkapom. Ugyanígy fontos, hogy nem minden nyösszentésre veszem ki. Mindig kitűzök egy időintervallumot (általában 3-5 perc) és ha nem nyugszik meg, jön egy kis ringatás. Nem mondom, hogy mindenkinek ez válik be, de nekem nagy tanulópénz volt, hogy ha nem akarhatok szuperanya lenni, akinek a gyereke sosem sír, mert mindegy, hogy nekem a fejemben az a kép van, hogy édesen szuszog a karjaimban, ha neki nem erre van szüksége. Ez van: az én vágyaim mennek, és az ő szükségletei jönnek.
És a sokat emlegetett téma: a szülők között alvó baba. Személy szerint ezt nagyon el akartam kerülni, de nem magamnak köszönhetem, hogy sikerült. Mikor az ember olyan fáradt, hogy legszívesebben bedobná a gyerekét az ágyba, vagy megfordul a fejében, hogy "ha meghalnék, legalább alhatnék" gondolat, akkor megértem, hogy ha a szülők között elcsendesedik a baba, akkor ott is marad. Most már azt mondhatom, hogy hál Istennek, az én drága kisfiam mellettünk sem nyugodott, így került a babakocsiba, de biztos vagyok benne, hogy elgyengültünk volna, ha ezzel pár órácskát szundíthatunk. Mindezzel együtt szakemberként még mindig az az álláspontom, hogy egyrészt lehetőleg ne a szülők között, hanem valamelyik mellett legyen az ágyban, ha már "muszáj", másrészt ahogy érik az idegrendszer, meg kell próbálkozni a gyerek kiszoktatásával az ő és a szülők érdekében, még ha ez nagyon nehéz és hangos is lehet.
Szerintem nem ez lesz az egyetlen alvásos posztom, még nem merítettem ki a praktikák és indulatok témakörét, úgyhogy lehet készülni majd egy folytatásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése