Hogy miért nem kötődő? Mert szakmailag (pszichológiailag) nem állja meg a helyét a kifejezés hiszen mindenki kötődik a szüleihez/gondozóihoz, csak nem mindegy hogyan. Egy kis száraz anyag: mi is a kötödés? Nagyon leegyszerűsítve az a bensőséges érzelmi kapcsolat, ami először gyermek és gondozója között alakul ki, és ami később minden további érzelmi kapcsolat alapja lesz. Tehát nem egy elhanyagolható dolog.
Lehet kötődni biztonságosan (ez a kívánatos) és bizonytalanul (elkerülően vagy ambivalensen, ezeket most nem fejteném ki). Tehát minden gyermek kötődik, a nagy részük biztonságosan, ehhez nem is kell a válaszkész nevelés klasszikus eszközeit alkalmazni. Épp ezért szeretjük szakmailag jobban a válaszkész kifejezést.
Mit is jelent ez? A babákat ma már kompetens cselekvőként tartjuk számon újszülött koruktól kezdve - persze csak a saját szintjükön - magyarán a szükségleteit jelző kis lényekként. Tehát nem azért sír a baba, mert az evolúció így intézte el, hogy erősödjön a tüdeje, hanem azért mert valami kell neki. Jelez nekünk. A válaszkész nevelés lényege a szempontváltás, hogy anyaként a baba szükségletei az elsők, onnantól, hogy megszületik hatalmas csecsemőparabolává válunk, aki sasolja a baba jelzéseit, és igyekszik azokra adekvát választ adni. Persze ez egy tanulási folyamat (biztos vagyok benne, hogy mindannyian sokkolódtunk az első hetekben, mikor közölték, hogy majd meg tudjuk különböztetni a sírásait... Aztán mégis így lett), de hiszem, hogy minden anya ösztönösen erre áll rá. Legfeljebb van, aki másik útra lép.
Miért fontos a válaszkészség? Mert ezzel megtanítom a gyermekemnek már újszülött korától kezdve, hogy a szükségletei fontosak, hogy bízhat bennem.
Vannak olyan "eszközök", melyek tipikusan jellemzőek a válaszkész nevelésre:
- hordozás, hiszen a babáknak hosszú ideig az egyik legnagyobb szükséglete, hogy testkontaktusban legyenek
- igény szerinti szoptatás (aminek másik előnye, hogy lesz kellő mennyiségű tej, ha minden rendben van)
- együttalvás (a fenti kettő miatt fontos)
Még rengeteg dolog tartozik ehhez a témához, de ezek talán a legjellemzőbbek. Fontos kiemelni, hogy a válaszkész szülő a gyermek valódi szükségleteire reagál, tehát nem egyenlő azzal, hogy az így nevelt geyerekek nem sírnak soha. Miért mondom ezt? Mert egy dacos 2 évesnek akármennyire üvölti le a fejem, nem hagyom, hogy pucéran menjen hóangyalt csinálni a mínusz tízben. Neki akkor pont nem az a valódi szükséglete, hanem a stabil korlátot szabó, biztonságot adó szülő, aki akkor is szereti, ha a karjában hisztizik, mert nemet mondtak neki.
Ellenben szükségesnek tartok egy kis kiegészítést ide tenni: minden baba legnagyobb szükséglete a kiegyensúlyozott szerető anya (és apa). Ha valaki már türelmetlenné, ingerültté válik annyira próbál eleget tenni a válaszkészségnek, ott pont az alapok vésznek el és el kell gondolkodni, hogy hol bukott el az elv. Mondok egy példát: ha anyuka mindent megtesz, de valamiért nem tud szoptatni, és csak stresszeli magát, erről szól a napjuk, pont nem lesz olyan állapotban, hogy a gyermeke szükségleteit észrevegye. Azt is fontos megjegyezni, hogy a gyerek szükségleteiről van szó, és nem emblematikus cselekedetekről. Hogy mit értek ez alatt? Például én mindkét fiammal próbáltam együtt aludni, de nem tudtak nyugodtan pihenni velünk egy légtérben. Hetekig nem aludtak sem ők sem mi. Nekik nagyobb térre és csöndre volt szükségük, így elengedtem az én vágyaim. Ugyanígy nem minden baba bírja a hordozást sem, aminek akár anatómiai eltérés is állhat a hátterében.
Tehát a válaszkész nevelés nem egyenlő a fent felsoroltakkal, de azok jó eszközei lehetnek.
Még egy utolsó megjegyzés: sose felejtsük el, hogy a gyerekeink családban nőnek fel, melyek többek a részek egészénél, fontosak a kölcsönhatások, kommunikáció, az egyes alrendszerek (pl házastársak, gyerekek...) jó működése, melyekhez hozzá kell illesztenünk a saját válaszkész nevelési stílusunk.
Ezzel zárom és kívánok szeretteli és ítélkezésmentes gyereknevelést és sose hagyjon el benneteket a remény.
