A nők meg a férfiak, szerepek, sztereotípiák és nevelés

Tenyereljek bele megint? Ez a kérdés merül fel bennem, mikor azon gondolkodom, hogy megírom ezt a bejegyzést. Hogy mi motivál? Az, mikor látom a kérdéseket egyes családtagok szemében, hogy a kisfiamnak babát veszek, vagy hagyom, hogy babakocsit tologasson, hogy bátorítom a rokonokat, hogy játékkonyhát vegyenek neki, és nem, nem aggódom a férfiasságáért. És az is motivál, hogy leírjam: én 28 éves keresztény nőként, kívülről nézve bizonyos mai szereplők által ideálisnak tartott női szerepben, egy nagyfiú és egy pocaklakó (meg egy angyalka) anyukájaként, aki még élvezi is ezt szerepet, mit tartok arról, ha valaki meg akarja mondani, hogy mi a dolgom nőként, anyaként, feleségként.

Én így lenni anya

Szóval azok a bizonyos női privilégiumok... Előre szólok, hogy az írásom nem a pszichológiai kutatások, vizsgálatok eredményeire alapozom, noha pszichológusi mivoltom, azt gondolom nagyban befolyásolja. Ez mindössze az én véleményem. Azé a nőé, akit igazán családközpontú, keresztény légkörben neveltek a liberális szellemiségű szüleim (jujj és még nemzeti érzelműek is voltak, hogy mik vannak... ilyen létezik ;) ), aki utána 5 évig tanult az egyetemen, majd évekig dolgozott gyerekekkel és családokkal.

4 éves voltam, mikor ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, közöltem, hogy anyuka. kb 5 éves voltam, mikor képes voltam azon aggódni, hogy ugye nem lesz baja a gyerekeimnek... De mindemellett akartam én is színésznő, majd állatorvos, tanár, orvos, újságíró, nyomozó de még katona is lenni. Ja meg törvényszéki orvosszakértő is. Aztán pszichológus lettem, és ez az igazi hivatásom. És hogy anya vagyok. Nekem mindig anyu volt a minta: ő tanár, fantasztikus pedagógus (nem csak szerintem), nagyon szereti a gyerekeket, a munkáját, a Hivatását, és még a portfolió írást is túlélte. Mert szeret dolgozni. Mellette 3 gyereket nevelt fel, nem is akárhogy. Én is ezt akartam, de azért mást is. Anyum a világ szerintem legszelídebb embere, hihetetlen türelmes, alkalmazkodó. Bennem azért van apuból is, aki igazi forrongó, akiről első emlékeim között van, hogy tesz-vesz a rendszerváltás körül, mert tenni akar, aki temperamentumos és türelmetlen. Én a keverékük vagyok: tisztelem őket, szeretem, anyuka akartam lenni, de végtelen határozottsággal mentem neki a világnak, főleg gimi végétől. Ne nem untatni akarok senkit, csak leírom miből jövök, hogy érthető legyen mi vagyok.

Az igaz társam

Az egyetemen millió meg egy dolgot csináltam a tanulás mellett: több helyen "vezető" pozíciót töltöttem be, folyamatosan pörögtem, programokat szerveztem, dolgoztam. Mindenhol irányítani is kellett, és emlékszem, hogy vágytam valakire, aki kicsit átveszi az irányítást legalább a magánéletembe. Aki méltó társam lesz, aki egyenrangú velem, aki felveszi velem a "versenyt" határozottságban. Mert nem alárendelt akartam lenni, hanem társ. És hala Istennek jött a párom, aki tudott engem kezelni, aki örült annak, amilyen vagyok, aki lépést tartott velem, aki mellett ha akartam el tudtam engedni magam. De sosem éreztem magam elnyomottnak. Azt gondolom, hogy az, hogy a (most már) férjem társammá tudott válni, annak köszönhető, hogy irtóra egyben van, stabil az önértékelése, tudja, hol áll a világban. Fogalmam sincs hogyan lett ilyen, de mutogatni kellene, hogy ilyen is létezik. És épp emiatt, nem volt szüksége arra, hogy valaki alulról dicsőítse őt, hogy hatalma legyen felettem. És ahogy a bizalom kialakult, ahogy a mai napig figyelünk egymás "szeretettankjára", tudunk együtt, de két független személyként boldogságban működni.

Nővé lettem, nem csak anyává

Tehát hol tartok: van egy határozott, nagyon is férfias párom, aki rengeteget segített abban, hogy megéljem, kiteljesítsem a nőiségem (még jóval az anyaság előtt, mert ahhoz semmi köze nem volt) , mert két fiú testvér között felnőve higgyétek el, nem alakult az a nőiség annyira egyszerűen. Aztán gyereket akrtUNK. Mindketten, mikor készen álltunk rá. Mert megbeszéltük. Nem esküvő után, hanem 2 év múlva. És lett gyerek, hála Istennek, és tisztáztuk a szerepeket, feladatokat és változtattunk. A párom 7re jár dolgozni. Sosem vártam el, neki fontos. 5:40kor kel, hogy hamarabb hazaérjen délután, de sokszor ő kelt Mackócskához mióta nem szopott éjjelente (mióta pocakot
növesztek csak ő kel kb). Miért? Mert én nem keresek pénz, de talán nincs fontosabb "munka", mint hogy a gyerekünk élete, boldogsága függ attól, milyen vagyok napközben (persze; ha ő kimegy a gyerekhez így sem alszom míg vissza nem jön). A feladatokat mindig is felosztottuk, de pl nekem igencsak nagy hiányosságaim vannak a rendfogalmamban, így tudom, hogy ezen szeretné ha változtatnék, de nem rágja a fülem. Van hogy a férjem főz, van, hogy takarít, de igazából 80-90%-ban én. Mert szeretem. Mert amiből jövök, meghatároz, és akkor érzem magam jól, hogy ha a magaménak érzett feladatokat ellátom, ha gondoskodhatok a családomról így. De ez az Én választásom, az Én döntésem. Engem ez boldoggá tesz, de ha egyetlen pillanatig kötelezőnek érezném, tuti fellázadnék (jó példa, hogy célzottan kötőjellel vettem fel a férjem vezetéknevét, mert nem a né-je lettem). A párom családja furán néz néha, náluk hagyományosabbak a szerepek, furcsa nekik, hogy milyen apa a férjem, de őt nem zavarja. Nem érdekli ki mit gondol, de ehhez az kell, hogy ne a külső, főleg ne a magyar társadalmi normáktól függjön.

Hogy miért írtam le? Hogy lássátok, egy kívülről hagyományosnak tűnő szereposztás mögött is mennyi minden húzódik. Hogy én azért tudok benne boldog lenni, mert belülről jön. Hogy egyébként nem tudnám mindezt boldogan csinálni, ha nem élhetném ki magam mindemellett pszichológusként.

És ezzel nem mindenki lenne boldog! Mert nem minden nőnek szükséglete, hogy ő vigye a hagyományos női szerepeket. Millió oka lehet, és senkinek nem kell ebben vájkálni. Ahogy nem minden férfi érezné magát jól a mi családunkban, nem mindenki kelne korábban boldogan, mert más a fontossági sorrend. Ezzel sincs gond, amíg társak vannak a kapcsolatban, amíg megbeszélik, hogy kinek mi a vágya, amíg nem a társadalmi elvárás határozza meg a szerepeket, hanem a pár maga.

Apával vezetni a legjobb

És hogy jön ehhez a nevelés? Ahogy százezer évvel ezelőtt a bejegyzés elején írtam, a kisfiam játszik "nem tipikusan fiú" játékokkal (idősebb rokon nevetve meg is jegyezte, hogy "mi vagy te, lány" mikor kapott babát - én nem nevettem...), amit mind magának választott.  Kért babát, babakocsit, konyhát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mindenhol ezekkel játszott, így lett neki. És boldogan játszik velük. Tragikusnak gondolom, hogy van aki ilyenkor aggódva kérdezi, hogy mi van ha homoszexuális lesz. Igen, megtörtént eset, hogy anyuka tanácsért fordult hozzám, hogy venne babát a fiának, de a férje ezért nem díjazza. Nos a kettőnek semmi köze egymáshoz. Erre azt szoktam mondani, hogy a fiam is remélem, hogy egyszer apa lesz. Látja az apját ahogy játszik vele, ahogy tologatja, lát engem főzni, és utánoz, gyakorol, ezért babázik, és játszik így. Remélem legalább olyan lesz, mint az apja: magabiztos, aki megtalálja a saját útját (az meg egy másik kérdés, hogy vajon egy emberben miért merült fel, hogy az egy éves fia homoszexuális lesz a babázástól). Ja és egyébként legalább annyit autózik is a fiam, sőt egyre többet, és motorozik, hisz apja is motoros. Egy gondoskodó babázós, motoros, aki végtelenül biztos a férfiasságában. Remélem ilyen lesz a fiam is. A fiaim is. Ja és igen, elmondom neki, hogy ha kérdezi, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk (és annyira tudja, ezt , hogy csak akkor fogadta el, hogy öccse lesz és nem húga, mikor látta ultrahang képen a pici fütyijét), és nincs nekem ezzel gondom, hogy így gondolja ;)

Babakocsiban autót tologatni is lehet ám

Az megérne egy külön "misét", hogy a kisfiúkkkal szemben mennyivel elítélőbb a társadalom, ha "lány" játékkal játszik, mint a kislányokkal fordított helyzetben. Ez sok mindent elmond rólunk azt hiszem.

Szeretném ha a gyerekeim úgy nőnének fel, hogy senkire nem akarnak szerepet ráerőltetni, hogy nem néznek majd furcsán ha vezető beosztású nővel találkoznak, vagy háztartásbeli apával. Mert ez lenne nekik a természetes, hogy mindenkinek meg van a maga útja.

És igen, szeretném ha a fiaimat férfiasnak nevezhetném majd felnőttként. De ez a férfiasság mit jelent? Nekem biztosan nem azt, hogy meccset néz sörrel a kezében, ellenben nálam az sem fér bele, ha valaki sokat törődik a külsejével. De ez én vagyok, az én férfim a férjem. De akármilyenek lesznek is, szeretni és tisztelni fogom őket, ha azt látom, hogy boldogok és tesznek a boldogságukért. És van, aki nem a hagyományos sztereotipikus szerepekben éli ezt meg. Sőt! Aki mer és tud kilépni a skatulyából a boldogságáért, mert arra nevelték, hogy fogadja el magát és a többieket, az valószínűleg többet fog tudni tenni majd mások boldogságáért is. De talán még Magyarországért is.

Ennyi voltam. Pont