Hallottam ezt már kismama ismerősöktől, kliensektől, de most (immár harmadszorra) én is terhesedek. A mai nappal már mindenféle orvosi számítás szerint is megkezdjük a 7. hónapot, igazán utolsó trimeszterbe lépünk. Persze Gergőnek még rengeteg bent töltött időre van szüksége, és nekem is, de immár lassan az egységünk szétválása kerül a várandósság lélektani fókuszába.
Én meg terhesedek.
Nem tervezünk negyedik gyereket (per pillanat az Isten őrizz érzés jár át a gondolatra) és elterveztem, hogy ezt a várandósságot "kimaxolom". A tanulmányaimnak, tapasztalataimnak köszönhetően soha még nem voltam ilyen tudatos, kiteljesedett kismama, soha nem volt ennyire belső a fókusz, ennyire kevéssé kívülről kontrollált a folyamat. De mégis... 31 éves vagyok, van két nagyobb fiam, akik korukból és temperamentumukból fakadóan (két ilyen szülővel milyenek legyenek) rengeteg energiát visznek el (ezért is járok kapcsolat analízisre, hogy legalább akkor Gergőé legyek), hozzák a bacikat, fáradunk. Most épp fullasztó köhögésem van (vagy már jövök ki?), amitől vagy begörcsöl az exponenciálisan növekvő hasam vagy bepisilek (éljen a csodás kórházi protokoll a katéterrel az első fiam születésénél).
Aludni háton ugye már nem javallott (hason fekvés meg kizárva természetesen), de valahogy egyik oldalam sem kényelmes alápóckolt hassal sem, a hólyagom és gyomrom tere gyorsan csökken... Szóval a helyzet fokozódik.
Mindemellett boldog vagyok. Mikor épp senki sem beteg, mikor van időm aludni, mikor látom a két nagy fiamat és elképzelem melléjük Gergőt, mikor a férjemre nézek... Boldog vagyok és áldott.
De szabad terhesedni :)
