Kétgyerekes anyuka lettem - avagy mi a jó eget csináltam azzal a rengeteg idővel egy gyerekesként

Hú de régen írtam, de erre a cím magyarázatot is ad. Augusztus elején, 3,5 héttel hamarabb a kiírtnál, megszületett életem harmadik értelme (a férjem és Macóka után), aki leginkább a Pötyi névre hallgat. Majd egyszer részletezem milyen sokk is volt, mikor szembesültem vele, hogy nem várja ki az idejét, milyen mikor tudatosul, hogy noha éppen csak, de mégis kora baba, hogy mit él át az ember, mikor nem tud annyira felhőtlenül örülni, hogy indul a szülés, hogyan alakul így az anyaság érzése (elöljáróban azért azt elmondom, hogy mindennek ellenére szerelmes vagyok a kicsibe és ez hamarabb alakult ki, mint annak idején a naggyal).

Itt még pötyibb 1 hetes Pötyivel

De most inkább könnyedebb témáról írok, nevezetesen arról, amit a cím is sejtet, mert két gyerekkel, mikor pár hét alatt kialakul egy rutin, visszagondolunk arra, hogy mit tudtunk az időnkkel csinálni, mikor még csak egy csemete volt.

Szóval, igen, túl lehet élni két gyerekkel is a napokat. Sőt. Egész jól el lehet lenni. De ez nem az első pár hétre vonatkozik. Akkor épp közöltem, hogy nem lesz 3. gyerekünk, bármennyire is azt terveztünk. A baba születése utáni zombiapokalipszis, amit az ember a testében érez és a tükörben lát, ugyanúgy jelentkezik, mint az első gyereknél. Csak nálunk az első még mindig nem alussza át az éjszakát, így hozzá is kelünk. Ja és mi ezt megfejeltük egy 1 hetes babával való költözéssel (nesze neked gyermekágyi pihenés...). Már túl vagyunk ezen, sőt a Jóisten egy egészen kíválóan alvó kis tündérrel "kárpótol" minket az éjszaka császáráért, a nagyfiamért, aki néha úgy érzem, egyre rosszabbul alszik. Szóval ha minden rendben lesz, egyszer majd lesz 3. is. De nem most. Naaaagyon nem most.

Tehát mikor már az ember fél milliméternél nagyobbra tudja nyitni a szemét az első hetek minimális alvásával (5 óra 3 részletben már jónak számított), akkor elkezd beállni egy rend. Jobban mondva rásegíthetünk egy rend beállítására, amennyiben a ház két minidiktátora ehhez hozzájárul. Olyan "szerencsés" helyzetben voltam, hogy 3 hetet velem volt itthon a férjem, ami egy áldás volt így, hogy a legközelebbi segítségünktől 20 km-re költöztünk. Aztán a párom visszaállt dolgozni, én meg be voltam tojva, hogy mi lesz velünk hármunkkal. De mint a mellékelt ábra, hogy még élünk, mutatja, megoldható volt. Kb 2-3 nap alatt éreztem rá az ízére, hogy mit miután lehet csinálni, hogyan kezeljem őket.

Azért pszichológusként igyekeztem felkészülni a testvérféltékenység sötét bugyraira, igyekeztünk megelőzni amennyire lehet. Igazából "mázlim" is van: egy dolog, hogy 27 hónap van kettőjük között, de Macó nagyon jó intellektusú (nem elfogult anyukaként mondom - noha azért az vagyok), nagyon szeret egyedül játszani, akár egy órán át játszik el sztorikat az autóival, így nem kell őt folyamatosan szórakoztatnom. A másik mázlifaktor, hogy Pötyi el tud aludni egyedül (majd leírom, hogy próbáltunk 3 hétig együtt aludni, nem jött össze). A déli szopi után beteszem az ágyába és elalszik (most már van némi küzdelem, de nem azok az órákig tartó ringatások, mint Mackómnál, akit a mai napig naponta 2x1 órát altatok délután és este). Szóval a legnagyobb dolog így kipipálva: délben pici szopik, a nagy mesét néz (szaranya vagyok tudom :D ), pici letesz, nagy altatás kezdődik. Kb 7 hét után már alszok annyit éjszaka, hogy a picik alvásidejét ne töltsem én is szundi üzemmódban.

De visszatérve nálunk a testvérféltékenységnek két nagyon nyilvánvaló következménye van: a nagy igyekszik széttrollkodni a szoptatásokat (mindig akkor kell pisilnie, kakilnia esetleg a szoptatós párnát túrja a fejével), valamint a délutáni és esti altatások kicsit kinyúltak, mert ő akkor tankol belőlem. Ilyenkor csak az övé vagyok, és ezt követeli is.

Nem írom le a napirendünket, mert tök uncsi lenne kívülről, meg nem is igazán van, azt leszámítva, hogy 11-12 között ebéd és altatás kezdődik valamikor, és este 7től vannak a fürdetések és altatások. De ezeket leszámítva teljesen esetleges, hogy Pötty mikor alszik. Most pl bealudt, ezért tudok írni, de jellemző, hogy délelőtt csak rajtam alszik. Ja mert az éjszakai és délutáni jó alvókához társul egy nehézség: igazi matrica baba, csak kézben van jól kb, nézelődni, már egyre többet szokott, de igazából csak rajtunk van el. Napközben nem lehet letenni az ágyába, mert azonnal ébred. Így a hordozás ismét életet ment.

így kukucskál porszívózás közben a kendőből

És el is érkeztünk addig a pontig, hogy én miért nem őrülök meg, hogyan tudok két kölköt menedzselni, hogy lehet, hogy egy nagyobb házban vagyunk, és kevésbé fulladunk meg a kupiban mint egy gyerekkel a kisebb helyen (azért itt sincs tökéletes rend, de nem szégyellem az állapotokat). Igyekszem a gyerekek igényeit előre tenni, az ő szükségleteiket figyelembe venni (de szívás, hogy nagyon sokszor kettőjüké ütközik, és ilyenkor néha bizony áll, hogy valamelyikkel együtt bőgünk, mert egyik kezünkbe bele kell harapni, hogy a másiknak jó legyen. Ez pokoli szívás, és növeli a szaranya feelinget, de ez van), ami nem megy mindig, de nálunk rengeteget segít a hordozás. Kb mindent tudok úgy csinálni, hogy Pötyi rajtam van. Mikor szopi után nézelődik, majd elfárad és sírni kezdene, pattintom kendőbe és folytatódhat a tennivalók intézése. Az egyetlen bánatom, hogy nem mindig tudok így sem a naggyal játszani, de ő tényleg elvan. Csak néha meg kell mondanom, hogy a "képzeletbeli bmw-jével" (ezt ő találta ki, és nem, nincs bmw-nk) balra vagy jobbra álljon ki tolatva. Persze van olyan, hogy a pici így is reklamál, erre a csodaszer pár napja jutott eszembe: bekapcsolok egy kis zenét, táncolva mosogatok, és ettől teljes lesz a nyugalom :D De gyakorlatilag azt a pici közös alvásidejüket leszámítva egész nap pörgök közöttük.

Visszagondolok arra, mikor Macó volt ilyen kicsi, ő aludt 2-3 óránként 1-2 órát. Arra gondolok, mi a jó eget csináltam abban a sok időben. Akkor nem volt ott egy nagyobb gyerek... És tudjátok mit csináltam (a blog íráson túl)? Fáradtan néztem ki a fejemből És sok első gyerekes anyuka ezt csinálja. Ez az élet rendje az első időszakban, mert amikor az első gyerekkel át kell állnunk arra, hogy egy éjszaka nem 8-9 órákat

alhatunk, hanem 6-7et 4 részletben, az kegyetlen változás. Épp ezért a napközbeni szundik létszükségesek. Két gyerekkel már alapból más alvásigényünk van a túléléshez, ezért azt gondolom, könnyebben is szokunk hozzá a megváltozott helyzethez.

Pötyi még pici. Nem sokat csinál még: már néha gügyög, néha mosolyog. De mégis már most érezzük, hogy kettő gyerek több öröm. Nem dupla. Néha másfélszeres, néha sokszoros. Nagyobb szívás is, de soha nem dupla szívás. Nekem néha azt érzem könnyebb kettőhöz szokni, mint annak idején egyhez. Sőt néha könnyebbnek érzem az egészet. Lehet azért, mert nincs időm sojat gondolkodni. Csak bátornak kell lenni, mert különben leáll a gyerekeken túli életünk. Merni kell kimozdulni (ami több szervezést igényelni), merni kell elmenni velük.

És két gyerekes anyának lenni tök jó. Fárasztó, zsibbasztó, néha sírós, de kb 2 hónap után már érzem, hogy tök jó ;)

A nők meg a férfiak, szerepek, sztereotípiák és nevelés

Tenyereljek bele megint? Ez a kérdés merül fel bennem, mikor azon gondolkodom, hogy megírom ezt a bejegyzést. Hogy mi motivál? Az, mikor látom a kérdéseket egyes családtagok szemében, hogy a kisfiamnak babát veszek, vagy hagyom, hogy babakocsit tologasson, hogy bátorítom a rokonokat, hogy játékkonyhát vegyenek neki, és nem, nem aggódom a férfiasságáért. És az is motivál, hogy leírjam: én 28 éves keresztény nőként, kívülről nézve bizonyos mai szereplők által ideálisnak tartott női szerepben, egy nagyfiú és egy pocaklakó (meg egy angyalka) anyukájaként, aki még élvezi is ezt szerepet, mit tartok arról, ha valaki meg akarja mondani, hogy mi a dolgom nőként, anyaként, feleségként.

Én így lenni anya

Szóval azok a bizonyos női privilégiumok... Előre szólok, hogy az írásom nem a pszichológiai kutatások, vizsgálatok eredményeire alapozom, noha pszichológusi mivoltom, azt gondolom nagyban befolyásolja. Ez mindössze az én véleményem. Azé a nőé, akit igazán családközpontú, keresztény légkörben neveltek a liberális szellemiségű szüleim (jujj és még nemzeti érzelműek is voltak, hogy mik vannak... ilyen létezik ;) ), aki utána 5 évig tanult az egyetemen, majd évekig dolgozott gyerekekkel és családokkal.

4 éves voltam, mikor ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, közöltem, hogy anyuka. kb 5 éves voltam, mikor képes voltam azon aggódni, hogy ugye nem lesz baja a gyerekeimnek... De mindemellett akartam én is színésznő, majd állatorvos, tanár, orvos, újságíró, nyomozó de még katona is lenni. Ja meg törvényszéki orvosszakértő is. Aztán pszichológus lettem, és ez az igazi hivatásom. És hogy anya vagyok. Nekem mindig anyu volt a minta: ő tanár, fantasztikus pedagógus (nem csak szerintem), nagyon szereti a gyerekeket, a munkáját, a Hivatását, és még a portfolió írást is túlélte. Mert szeret dolgozni. Mellette 3 gyereket nevelt fel, nem is akárhogy. Én is ezt akartam, de azért mást is. Anyum a világ szerintem legszelídebb embere, hihetetlen türelmes, alkalmazkodó. Bennem azért van apuból is, aki igazi forrongó, akiről első emlékeim között van, hogy tesz-vesz a rendszerváltás körül, mert tenni akar, aki temperamentumos és türelmetlen. Én a keverékük vagyok: tisztelem őket, szeretem, anyuka akartam lenni, de végtelen határozottsággal mentem neki a világnak, főleg gimi végétől. Ne nem untatni akarok senkit, csak leírom miből jövök, hogy érthető legyen mi vagyok.

Az igaz társam

Az egyetemen millió meg egy dolgot csináltam a tanulás mellett: több helyen "vezető" pozíciót töltöttem be, folyamatosan pörögtem, programokat szerveztem, dolgoztam. Mindenhol irányítani is kellett, és emlékszem, hogy vágytam valakire, aki kicsit átveszi az irányítást legalább a magánéletembe. Aki méltó társam lesz, aki egyenrangú velem, aki felveszi velem a "versenyt" határozottságban. Mert nem alárendelt akartam lenni, hanem társ. És hala Istennek jött a párom, aki tudott engem kezelni, aki örült annak, amilyen vagyok, aki lépést tartott velem, aki mellett ha akartam el tudtam engedni magam. De sosem éreztem magam elnyomottnak. Azt gondolom, hogy az, hogy a (most már) férjem társammá tudott válni, annak köszönhető, hogy irtóra egyben van, stabil az önértékelése, tudja, hol áll a világban. Fogalmam sincs hogyan lett ilyen, de mutogatni kellene, hogy ilyen is létezik. És épp emiatt, nem volt szüksége arra, hogy valaki alulról dicsőítse őt, hogy hatalma legyen felettem. És ahogy a bizalom kialakult, ahogy a mai napig figyelünk egymás "szeretettankjára", tudunk együtt, de két független személyként boldogságban működni.

Nővé lettem, nem csak anyává

Tehát hol tartok: van egy határozott, nagyon is férfias párom, aki rengeteget segített abban, hogy megéljem, kiteljesítsem a nőiségem (még jóval az anyaság előtt, mert ahhoz semmi köze nem volt) , mert két fiú testvér között felnőve higgyétek el, nem alakult az a nőiség annyira egyszerűen. Aztán gyereket akrtUNK. Mindketten, mikor készen álltunk rá. Mert megbeszéltük. Nem esküvő után, hanem 2 év múlva. És lett gyerek, hála Istennek, és tisztáztuk a szerepeket, feladatokat és változtattunk. A párom 7re jár dolgozni. Sosem vártam el, neki fontos. 5:40kor kel, hogy hamarabb hazaérjen délután, de sokszor ő kelt Mackócskához mióta nem szopott éjjelente (mióta pocakot
növesztek csak ő kel kb). Miért? Mert én nem keresek pénz, de talán nincs fontosabb "munka", mint hogy a gyerekünk élete, boldogsága függ attól, milyen vagyok napközben (persze; ha ő kimegy a gyerekhez így sem alszom míg vissza nem jön). A feladatokat mindig is felosztottuk, de pl nekem igencsak nagy hiányosságaim vannak a rendfogalmamban, így tudom, hogy ezen szeretné ha változtatnék, de nem rágja a fülem. Van hogy a férjem főz, van, hogy takarít, de igazából 80-90%-ban én. Mert szeretem. Mert amiből jövök, meghatároz, és akkor érzem magam jól, hogy ha a magaménak érzett feladatokat ellátom, ha gondoskodhatok a családomról így. De ez az Én választásom, az Én döntésem. Engem ez boldoggá tesz, de ha egyetlen pillanatig kötelezőnek érezném, tuti fellázadnék (jó példa, hogy célzottan kötőjellel vettem fel a férjem vezetéknevét, mert nem a né-je lettem). A párom családja furán néz néha, náluk hagyományosabbak a szerepek, furcsa nekik, hogy milyen apa a férjem, de őt nem zavarja. Nem érdekli ki mit gondol, de ehhez az kell, hogy ne a külső, főleg ne a magyar társadalmi normáktól függjön.

Hogy miért írtam le? Hogy lássátok, egy kívülről hagyományosnak tűnő szereposztás mögött is mennyi minden húzódik. Hogy én azért tudok benne boldog lenni, mert belülről jön. Hogy egyébként nem tudnám mindezt boldogan csinálni, ha nem élhetném ki magam mindemellett pszichológusként.

És ezzel nem mindenki lenne boldog! Mert nem minden nőnek szükséglete, hogy ő vigye a hagyományos női szerepeket. Millió oka lehet, és senkinek nem kell ebben vájkálni. Ahogy nem minden férfi érezné magát jól a mi családunkban, nem mindenki kelne korábban boldogan, mert más a fontossági sorrend. Ezzel sincs gond, amíg társak vannak a kapcsolatban, amíg megbeszélik, hogy kinek mi a vágya, amíg nem a társadalmi elvárás határozza meg a szerepeket, hanem a pár maga.

Apával vezetni a legjobb

És hogy jön ehhez a nevelés? Ahogy százezer évvel ezelőtt a bejegyzés elején írtam, a kisfiam játszik "nem tipikusan fiú" játékokkal (idősebb rokon nevetve meg is jegyezte, hogy "mi vagy te, lány" mikor kapott babát - én nem nevettem...), amit mind magának választott.  Kért babát, babakocsit, konyhát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mindenhol ezekkel játszott, így lett neki. És boldogan játszik velük. Tragikusnak gondolom, hogy van aki ilyenkor aggódva kérdezi, hogy mi van ha homoszexuális lesz. Igen, megtörtént eset, hogy anyuka tanácsért fordult hozzám, hogy venne babát a fiának, de a férje ezért nem díjazza. Nos a kettőnek semmi köze egymáshoz. Erre azt szoktam mondani, hogy a fiam is remélem, hogy egyszer apa lesz. Látja az apját ahogy játszik vele, ahogy tologatja, lát engem főzni, és utánoz, gyakorol, ezért babázik, és játszik így. Remélem legalább olyan lesz, mint az apja: magabiztos, aki megtalálja a saját útját (az meg egy másik kérdés, hogy vajon egy emberben miért merült fel, hogy az egy éves fia homoszexuális lesz a babázástól). Ja és egyébként legalább annyit autózik is a fiam, sőt egyre többet, és motorozik, hisz apja is motoros. Egy gondoskodó babázós, motoros, aki végtelenül biztos a férfiasságában. Remélem ilyen lesz a fiam is. A fiaim is. Ja és igen, elmondom neki, hogy ha kérdezi, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk (és annyira tudja, ezt , hogy csak akkor fogadta el, hogy öccse lesz és nem húga, mikor látta ultrahang képen a pici fütyijét), és nincs nekem ezzel gondom, hogy így gondolja ;)

Babakocsiban autót tologatni is lehet ám

Az megérne egy külön "misét", hogy a kisfiúkkkal szemben mennyivel elítélőbb a társadalom, ha "lány" játékkal játszik, mint a kislányokkal fordított helyzetben. Ez sok mindent elmond rólunk azt hiszem.

Szeretném ha a gyerekeim úgy nőnének fel, hogy senkire nem akarnak szerepet ráerőltetni, hogy nem néznek majd furcsán ha vezető beosztású nővel találkoznak, vagy háztartásbeli apával. Mert ez lenne nekik a természetes, hogy mindenkinek meg van a maga útja.

És igen, szeretném ha a fiaimat férfiasnak nevezhetném majd felnőttként. De ez a férfiasság mit jelent? Nekem biztosan nem azt, hogy meccset néz sörrel a kezében, ellenben nálam az sem fér bele, ha valaki sokat törődik a külsejével. De ez én vagyok, az én férfim a férjem. De akármilyenek lesznek is, szeretni és tisztelni fogom őket, ha azt látom, hogy boldogok és tesznek a boldogságukért. És van, aki nem a hagyományos sztereotipikus szerepekben éli ezt meg. Sőt! Aki mer és tud kilépni a skatulyából a boldogságáért, mert arra nevelték, hogy fogadja el magát és a többieket, az valószínűleg többet fog tudni tenni majd mások boldogságáért is. De talán még Magyarországért is.

Ennyi voltam. Pont

Élet szivárvány babával

Hú már előre látom a sok kérdőjelet a tekintetekben, mikor meglátják a bejegyzés címét. Ma, ha bármi "szivárványos" egy bizonyos réteg hadjáratot indít ellene (mint az ellen a szerencsétlen suli ellen, aki merészelte szivárványszínűre festeni a kerítését), pedig emlékszem általános iskolái olvasás tankönyvem is valahogy szivárványban pompázott, és akkor senki nem fröcsögött. No de nem erről van szó, csak hát ki kell térnem a témára, mivel sokaknak magas labda.

Mitől szivárvány egy baba? Nem, ennek semmi köze a társadalmi sokszínűséghez, vagy csak nagyon átvitt értelemben. A szivárvány valóban erőteljes szimbóluma az emberi változatosságnak, a toleranciának, de van egy jóval régebbi jelkép értelmezése is, mely esetünkben relevánsabb. A Bibliában Noénak szivárvány képében ígéri meg az Úr, hogy nem pusztítja el többet az emberiséget özönvíz által, így a vihar utáni reményt jeleníti meg. És ezzel helyünkön is vagyunk, nem kell zseninek lenni, hogy rájöjjünk, mit jelen a szivárvány baba, tehát az a magzat, aki egy előző elvesztése után lesz anyukánál albérlő. Nem egyszerű téma, ugye?

Honnan ered ez az elnevezés? A fenti értelmezés nyomán, egyes anyukák mikor egy vetélés, halvaszülés után teherbe esnek, szivárványt festenek a pocakjukra, ezzel jelképezve, hogy most nem lesz semmi gond. Nem nehéz elképzelni, hogy miért más egy ilyen terhesség, de akkor most írok róla első kézből ;)

Bizony öröm állt a házhoz egy új bentlakó formájában, akit egyelőre nevezzünk Kispocoknak, aki Macókám öcsije lesz. Hihetetlen boldogság mindez, rengeteg aggodalommal, ami az előzmények alapján érthető.

Mert miről is van szó. Az ember lánya (és párjaként a fia) megéli a  gyászt egy baba elvesztése felett (igen, a kis miliméteres apró élet, amit sokszor még csak embriónak neveznek, nekem és minden nőtársamnak, aki várja őt, ilyenkor már baba, még ha az orvosok egy része ez ellen tiltakozik is, mikor kimondjuk), majd remélhetőleg kellő feldolgozás után jön egy másik kicsi élet. És ugye, mint korábban említettem, a vetélések nagy részénél nincs magyarázat a miértre, ezért nem kevés félelemmel és rettegéssel állunk neki az újabb várandóságnak, és szinte ki sem merjük mondani a nagy kérdést: mi van, ha megint az lesz...  Ott lebeg felettünk, sötét fellegként, ami az egyébként csodás örömöt beárnyékolja időről időre.

Hogy mit tehetünk? Nekem a hitem sokat segített, de így is néha nagyon féltem. Pedig volt ekkorra már egy egészség gyerekem is (ami még mindig "szerencsésebb", mint aki az első babáját veszíti el, hiszen tudtam, hogy mehet ez nekünk).
Kapaszkodni kell a jó jelekbe. Mert ilyenek bizony vannak. Mire gondolok? Például a kellemes rókalesekre.
Nem köztudott tény, hogy azoknál a váradósságoknál, ahol anyuka émelyeg, vagy ténylegesen hány, sokkal kisebb a vetélések aránya (megjegyzem, nem kell kétségbeesni, ha valaki nem kergeti egész nap a rókát, nekem is van ismerősöm, aki alkatilag olyan, hogy megúszta rosszullét nélkül). Szerény avagy nem túl szerény személyem a nagyfiammal sokat hányt, így furcsa volt, hogy a nyári babónknál ez elmaradt. Mikor Kispocok télen bejelentkezett albérlőnek, hamar beköszönt a róka is, ami végtelenül megnyugtatott, még ha meg is viselt is engem.
Mi segített még? Beszereztem egy babaszívhang hallgatót. Valamilyen anyuka csoportban vettem használtan tökéletes állapotban (megjegyzem komolyan megérnének a különböző netes anyuka csoportok egy külön posztot, lehet meg is ejtem valamikor), így 12 héttől hallgatózunk, figyelem Kispocok szívhangját, ami végtelenül megnyugtató. Persze nem akarom sokat zavarni, max napi egyszer, amíg nem érzem a mocorgását.
Sokat dob az is, ha pozitív példákat látunk. Rengeteg nő élt át vetélést, több szinte, mint aki nem, és sokuknak nem is egy egészséges porontya lett utána. Jó velük beszélgetni.

Ezt igazából maganak is üzenem :)

Milyen kihívások voltak, vannak?
- Első nagy pont nálam az volt, mikor megint megjelentek barna foltok, amilyenekkel a nyári mizéria is kezdetét vette. Most harciasabb voltam, direkt olyan dokihoz mentek, aki majd felír gyógyszert (sőt már a nyári maradékból telefonos tanács hatására bevettem), így másfél hét alatt rendeződtem. De higgyétek el, nem volt jó megint átélni.
- Totál más a terhességem, mint Mackócskánál (ezért is hittük egy ideig lánynak Kispockot). Olyan pöttyös lett az arcom, hogy a katicák elbújhatnak mellettem. Rügyeztem már januárban. Ráadásul igen rondán. Pl nőtt egy pöttyöm, nem igazi tini pati, hanem csak egy pötty, ami jó nagy lett és sötét. Kevésbé szofisztikált ismerősök, hihetetlen empatikus érzékkel meg is kérdezték: hát az meg mi? Mi van veled? Lehet el kellett volna mondanom, hogy felvettek színésznek, én játszom majd Babóca hátát (itt egy másik jövendőbeli poszt ötlet: gyerekmesék, ahogy szülőként megéljük. És higgyétek el a B&B nem a legrosszabb...). Már javulok, de az ominózus pötty még kísér egy darabig. Sajnos nem érzem tőle magam Cindy Crawfordnak (hoppá, azt sem tudom vele mi van... lehet, hogy pont ilyen foltja lett neki is :D ).
- Kispocok nem tart kemény házibulikat, azaz nem rúgja ki az albija oldalát. Mondják, hogy a második baba mozgását már hamarabb érzik az anyukák. Én Macót már 13 hetesen éreztem, egy hónapra rá már akkorákat rúgott, hogy apja  is konstatálta, ha a pocakomon volt a keze. Pocok nem ilyen. Kb másfél hete, ha érzem őt, de nem olyan rendszeresen, mint a bátyját, épp csak néha csikiznek belülről. Pedig az okosok megmondják, hogy ha itt meg ott van a méhlepény mennyivel könnyebb érezni, meg ha anya ilyen meg olyan alkat... a frászt. Nálam minden adott lenne, de ez a fiacskám nem rugdosódik úgy (bezzeg ha hallgatom, olyanokat rúg a készülékbe, hogy ugrok egyet ijdetemben). Ezt el kell fogadnom, de azért várom, hogy kicsit jobban bulizzon, nem fogok tiltakozni. Megnyugtatna.



Nő a pocak...

Most valahol itt tartunk. Szépen nődögél a baba, nődögél a pocakom, de azért aggodalom még mindig több van, mint a nagyfiamnál volt. Baj az nincs, de mivel már tudom, hogy lehetne, ezért kicsit jobban paraanyu vagyok. Nem elviselhetetlenül, erről tanu a férjem, de azért érzem magamon. Hogy mikor nyugszik meg teljesen egy szivárványbaba anyukája? Szerintem mind azt válaszolnánk: majd ha a kezemben tartom a kis szuszogó vagy épp üvöltö csomagot a szülés után. Persze akkor kezdődik a nehéz munka, hány baj érheti úgy is. De nekünk, szivárványos anyukáknak ott végetér egy komoly megpróbáltatás (ami közben egy áldás is).

Nemsokára jelentkezem majd. Most tényleg nem sokára, mert rengeteg a téma, és van megint gépem (az előzőt zseniálisan lekódoltam Macó elől, és mint kiderült magam elől is, így azt újra kell majd raknunk - ugye, hogy zseniális vagyok). Lesz itt hamarosan terítéken életmódváltás terhesen, hogyan éljük túl gyermekeink mesenézését, anyukák a weben és hasonló csodák. Akit pedig még izgat a fenti téma, kicsit szakmaibban, de azért hűen magamhoz, fogok róla beszélni élőben a 16. kerületi születés hetén április 27-én.

Rövid altatásos, ébredésben szegény éjszakát ;) Megyek és felkeltem a férjem, akinek valószínűleg nem csak a fiunkat sikerült elaltatni