Felszólítás nem szülésre

Micsoda clickbait cím. Fújj, hogy merek ilyent :)

Na de miről akarok nektek írni. Mostanában mindenféle emberek úgy gondolják, hogy kishaznánkban fel kell szólítani a nőket, hogy szüljenek még gyereket. Mit gyereket: magyart. Arra most ne térjünk ki, hogy mitől lesz valaki magyar, tudnék vicces és kevésbé vicces idevágó történeteket, de én ugye családokról, meg gyerekekről írok, nem nemzeti identitásról.

Szóval "csináljunk sok sok gyermeket", már énekelte az Anima is, noha tuti nem tudták akkor még, hogy ennek mennyire más felhangja lesz. Ehhez a témához lenne pár hozzáfűzni valóm, és nem a női önrendelkezés felől közelítve, meg nem is onnan, hogy nem egy nőnek kell gyereket vállalnia, hanem egy párnak.

Sokan - érthetően és jogosan - kiakadtak, hogy már megint meg akarja valaki (arról ne beszéljünk, hogy a sokat emlegetett hölgy ki a ... mert szerintem nem egy szakmailag vagy közéletileg jelentős valaki, akinek a szavára bárkinek adnia kellene) megmondaná, hogy ha nem szülsz, kb hazaáruló vagy. Sokan 100 féle képen szétszedték a témát. Én most afelől közelítenék, hogy az ember hogyan vállaljon valaha is gyereket szerintem. De csak szerintem ;)

A hely ugyanaz, de 4 év eltelt

Szóval adott egy pár (bezony, pár, 2 db ember, nem 1 db nő), akik boldogan élnek együtt. Teszem azt közelítenek a 30hoz, esetleg el is múltak, akár már évek óta házasok, akár csak boldogan együtt élnek. És kedves vagy kevésbé kedves emberek, elkezdik kérdezgetni, hogy mikor jön a gyerek és hasonlók, mindenféle burkolt vagy nyílt, tapló vagy kevésbé bunkó formában. Mintha bárkinek köze lenne hozzá. Sőt van, amikor az idősebb rokonság egyenesen zsarolni kezdi a fiatalok ("én már meg se látom a dédunokám/unokám..."). Ideális helyzetben a pár ezt humorral és sok leszarom tablettával kezeli, de sokszor szorongást okoznak nekik, még rosszabb esetben túl hamar szánják rá magukat a gyerekvállalásra. Igen ez a hamar lehet 37 éves is meg 23 éves is. Mert relatíve hamarról beszélek. Szóval innentől kezdve arról írok, hogy miért NE szüljetek "idő előtt".

Kb 30 perce tettem le az én kis csodámat aludni. Néztem a szőke fürtjeit, az édes baba arcát, ahogy elszunnyadt a karomban. Még baba illata van, de már az arcocskája alakul, már olyan nagybabás, kezdenek megjelenni a kisfiús vonások, egyre huncutabb, ahogy átlépte az egy éves kort. Közben a nagyfiam meg lent játszik. Nyár van, mindketten velem vannak, segítségem 20 km-re, és csak ritkán ér rá, a férjem dolgozik, a munkahelye 1 órára. Szóval egyedül két kismanóval. Tegnap pl fél kézzel csináltam egyszerre az én reggelim és az ő tejbegrízüket, mert Muminkám úgy gondoltam, most anyaidő van, és a karomban kellett tartogatnom (ilyenkor milyen jó a széles csípő, ami jól alátámasztja). Kívülről lehet, hogy szörnyen kapkodósnak és szétesettnek tűnt a jelenet, de én felhőtlenül boldog voltam. Hálát adtam Istennek, hogy ők vannak nekem, hogy az anyukájuk lehetek. Pedig minden nap 6kor kelek hozzájuk, Mackó 9kor dől ki, Muminka meg fogzik, ezért éjszaka többször kelünk hozzájuk. Akkor hova a boldogság? Valami szuperanya vagyok? A frászt, sőt...

Amikor épp béke honol

Szóval néha látok ilyen ősanya típusokat, akik annyira ösztönből csodásan viselkednek a gyerekeikkel. Én azt hiszem mindent meg kellett tanulnom, most is tanulok tőlük. Irtóra bánt de még mindig van, hogy megemelem a hangom, hogy elfogy a türelmem, hogy rosszul kezelek egy helyzetet. De igyekszem, és azt hiszem ők jó tanáraim. Boldog kölkök, kiegyensúlyozottak és talán Macó dackorszakát is lassan túléljük. De én érzem, hogy a helyemen vagyok. Ott, akkor, abban az élethelyzetben ahol lennem kell.

Mikor Mackó megfogant már 4.5 éve voltunk együtt a férjemmel, 2.5 éve házasságban, tehát mire megszületett, több, mint 5 évet voltunk kettesben. Mindketten éreztük, hogy készek vagyunk feladni az önállóságunk, a kontrollt, az életmódunk. Persze nem tudtuk, hogy mit fog ez jelenteni, de éreztük, hogy akkorra elég volt kettőnknek. Úgymond megérettünk a szülőségre. Ez van akinek 2 év, van akinek 10 és csak a pár tagjai érzik ezt, senki másnak nincs beleszólása.

Megint egy előtte-utána. 4 év egy pár életében...

Emlékszem, esküvő után pár hónappal nagyon oda voltam, hogy gyereket akarok, noha későbbre terveztük. Be voltam zsongva, minden erről szólt, de a férjem nem volt ebben biztos. Mindeközben önismeretre jártam a szakmám miatt, aminek kifejezetten családi fókusza volt. És ezért adok igazán hálát Istennek. Az önismeret alatt nagyon sok csomagot tudtam letenni, amit a korábbi generációkból hoztam, és arra is rájöttem, hogy a nagy sietségem annak szólt, hogy pont annyi idős voltam, mint édesanyám a bátyám születésénél. Ez a felismerés segített, hogy elengedjem az anyukámmal való túlzott azonosulást, hogy elhalasszuk a gyerekvállalást, és majd kiteljesedve 2 évvel később térjünk vissza rá. Tehát első pont:

Ha teheted ne vállalj gyereket önismeret nélkül. Hallottál már a transzgenerációs hatásról? Röviden annyi, hogy a családi történéseink, szerepünk, "örökségünk" generációról generációra adódik át, leginkább tudattalanul. Ha ezekre nincs rálátásunk, ugyanazokat a hibákat véthetjük, ugyanazokat a terheket adhatjuk tovább, amiket mi kaptunk, vagy épp görcsösen az ellenkezőjét csináljuk, mint "őseink".

Nézem a gyerekeimet és ámulok. A sírás kerülget, mert olyan édesen tologatja az egy évesem az autókat, mert a nagy random kifejti, hogy "örökké szeretni akarja" a legjobb barátnéját, mert együtt kacagnak, miközben én megsüketülök a kiabálásuktól. Áldott, kegyelmi pillanatok. De ezek mögött ott van, hogy lassan 3.5 éve nem aludtam át egy éjszakát sem. Hogy 3 éve nem voltam koncerten vagy bulin (gyerek nélkül), de színházban sem, és 2 éve moziban sem. Nem mindenkinél ilyen a helyzet, de azért általános, hogy a szülőknek kevés a segítségük, mert vagy túl idősek a nagyszülők a kései gyerekvállalás miatt, vagy még dolgoznak, a kései nyugdíjazás miatt. Persze erre ellenpélda egy barátnőm, akik több napot voltak külföldön még a 2. kisfiuk első szülinapja előtt, eljárnak barátokhoz gyerekmentesen, kimenőik vannak: de náluk speckó helyzet van a gyerekekért versengő 4 nagyszülővel. Szóval kettes pont:

Nekem ennyi sokszor elég a boldogsághoz

Amíg azt érzed, hogy egy buli, koncert, utazás kihagyása olyan amit életed végén nagyon megbánnál, inkább gondold át a gyerekvállalást. Mindegy, hogy a nagyszülők már pitizve várják az unokát, nem biztos, hogy tudnak majd annyit segíteni.

És jöjjön az utolsó történet. Kitalálom, hogy végre találkozunk a barátnémmal: 2 gyerek ott, meg itt is milyen jó lesz. Ő a keresztanyukája a minimnek. Aztán beteg lesz egy gyerek nála. Aztán nálam. Aztán belerúg a kanapéba és eltörik a labujja, aztán a picinek megy a hasa itt, majd ott... Vagy például megbeszéljük a férjemmel, hogy megyünk egyet sétálni. De jön a hidegfront, és 5 lépés után kitör a botrány az utcán mert Macó fáradt, nyűgös, fáj a kislábujján a szőr. Lehet keménykedni, és elrángatni, de nem azért lettem szülő, hogy ő boldoggá tegyen engem, hanem fordítva. Félre ne értsetek, kellenek a korlátok, itthon is vannak szabályok, de muszáj alkalmazkodni. Nyaraláson is jól megbeszéltük a napi programot, de teljesen ad hoc volt, hogy a két gyerek mellett mi tudott belőle megvalósulni. És tudjátok mit? Életem egyik legszebb nyaralása volt. De folyamatos az alkalmazkodás. Mert nem a gyerek van a szülőért. Visszatérve a hölgyre, aki születne még pár magyart. Engem a legjobban azzal húzott fel, hogy majd öregen ki lát el ha nem lesz gyereked. Hát a büdös mindenit! Remélem nem a gyerekem. Remélem nem azzal fog telni a felnőtt életének jó pár éve, hogy engem ápol. Nem magamnak szültem őket. Imádkozom, hogy úgy nevelem fel mindkettőt (remélem hogy egyszer majd 3at írhatok), hogy öreg koromban is lesz igényük velem lenni, de nem azért mert én rájuk szorulok, hanem mert az anyukájuk vagyok. Az az én felelősségem, hogy ne szoruljak rájuk, hogy sose legyek teher nekik. Szóval harmadik pont és talán legnehezebb:

Akkor vállalj gyereket, ha el tudod engedni a gyeplőt az életedben. Ha szükség esetén fel tudod adni az elképzeléseidet, ha magadat háttérbe tudod tenni. Mert onnantól, hogy szülő vagy, még ha te is vagy a családfő, a szabályhozó, de az életedben 1-2... - mindenki folytassa a saját helyzetével - kis ember lesz a főnök, az ő szükségletei, igényei, betegsége, nem alvása, éhsége, válogatóssága. Nagyon kell a következetesség, de nem robotjaid lesznek. Vagy ha arra vágysz, "ne szülj" inkább.

Kalandba visz a gyerek

Lehet, hogy a fentiek elég szörnyen hangzanak gyerekvállalás előtt, nem elijeszteni akarlak titeket. Azt szeretném, hogy boldog szülők legyetek boldog gyermekekkel. Mert ha megérkeztek a kapcsolatotokban oda, hogy "most jó, sokat tapasztaltunk, rengeteg élményünk van, szeretjük és ismerjük egymást (és magunkat!)", akkor talán készen álltok életetek legnagyobb kalandjára, ami mindent felforgat, amitől igazán meg fogjátok tudni élni a pillanatokat, olyanokat amik még sokkal inkább elkísérnek titeket életetek végéig mint egy tengerparti nyaralás. Nem mondom, hogy nem lesz olyan, mikor kicsit leállítanátok az időt és aludnátok egyet, hogy nem fogtok kb sírni a kimerültségtől vagy tehetetlenségtől néha, de soha, soha nem fogjátok megbánni a szülővé válást, ha jókor ugrotok bele.

Egy ismerősöm, akinek még nincs gyereke, egyszer azt mondta, hogy "minden kisgyerekesen azt látom, hogy szenved", értette ez alatt a konstans fáradtságot, a harcot a gyerek betegségekkel, az idő hiánnyal. Ezek mind létező dolgok. De a szenvedés egy emocionális megélés, nem egy testi érzet. A kisgyerekes szülők szerintem nem szenvednek egészséges esetben: szinte mind olyan boldogságnak éljük meg a szülőségünk, ami kívülről felfoghatatlan. Hogy vannak nehézségei? Vannak. Sok. De egy akkora csoda, amit gyerek nélkül soha, de soha nem érezhet senki. Nem olyan mintha... nincs olyan, mint szülőnek lenni. de "Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek" (Préd3, 1-2).

Az az álmom, hogy egyszer szülő felkészítő csoportokat tartsak (önismerettel, nevelési tanácsadással és még szülés felkészítővel is adott esetben de csak pszichés oldalról). Ennek első lépése, hogy jövőhéten megkezdem a perinatális szaktanácsadó képzésem. Majd beszámolok ;)

Válaszkész nevelés

Hogy miért nem kötődő? Mert szakmailag (pszichológiailag) nem állja meg a helyét a kifejezés hiszen mindenki kötődik a szüleihez/gondozóihoz, csak nem mindegy hogyan. Egy kis száraz anyag: mi is a kötödés? Nagyon leegyszerűsítve az a bensőséges érzelmi kapcsolat, ami először gyermek és gondozója között alakul ki, és ami később minden további érzelmi kapcsolat alapja lesz. Tehát nem egy elhanyagolható dolog.

Lehet kötődni biztonságosan (ez a kívánatos) és bizonytalanul (elkerülően vagy ambivalensen, ezeket most nem fejteném ki). Tehát minden gyermek kötődik, a nagy részük biztonságosan, ehhez nem is kell a válaszkész nevelés klasszikus eszközeit alkalmazni. Épp ezért szeretjük szakmailag jobban a válaszkész kifejezést.

Mit is jelent ez? A babákat ma már kompetens cselekvőként tartjuk számon újszülött koruktól kezdve - persze csak a saját szintjükön - magyarán a szükségleteit jelző kis lényekként. Tehát nem azért sír a baba, mert az evolúció így intézte el, hogy erősödjön a tüdeje, hanem azért mert valami kell neki. Jelez nekünk. A válaszkész nevelés lényege a szempontváltás, hogy anyaként a baba szükségletei az elsők, onnantól, hogy megszületik hatalmas csecsemőparabolává válunk, aki sasolja a baba jelzéseit, és igyekszik azokra adekvát választ adni. Persze ez egy tanulási folyamat (biztos vagyok benne, hogy mindannyian sokkolódtunk az első hetekben, mikor közölték, hogy majd meg tudjuk különböztetni a sírásait... Aztán mégis így lett), de hiszem, hogy minden anya ösztönösen erre áll rá.  Legfeljebb van, aki másik útra lép.

Miért fontos a válaszkészség? Mert ezzel megtanítom a gyermekemnek már újszülött korától kezdve, hogy a szükségletei fontosak, hogy bízhat bennem.

Vannak olyan "eszközök", melyek tipikusan jellemzőek a válaszkész nevelésre:

- hordozás, hiszen a babáknak hosszú ideig az egyik legnagyobb szükséglete, hogy  testkontaktusban legyenek

- igény szerinti szoptatás (aminek másik előnye, hogy lesz kellő mennyiségű tej, ha minden rendben van)

- együttalvás (a fenti kettő miatt fontos)

Még rengeteg dolog tartozik ehhez a témához, de ezek talán a legjellemzőbbek. Fontos kiemelni, hogy a válaszkész szülő a gyermek  valódi szükségleteire reagál, tehát nem egyenlő azzal, hogy az így nevelt geyerekek nem sírnak soha. Miért mondom ezt? Mert egy dacos 2 évesnek akármennyire üvölti le a fejem, nem hagyom, hogy pucéran menjen hóangyalt csinálni a mínusz tízben. Neki akkor pont nem az a valódi szükséglete, hanem a stabil korlátot szabó, biztonságot adó szülő, aki akkor is szereti, ha a karjában hisztizik, mert nemet mondtak neki.

Ellenben szükségesnek tartok egy kis kiegészítést ide tenni: minden baba legnagyobb szükséglete a kiegyensúlyozott szerető anya (és apa). Ha valaki már türelmetlenné, ingerültté válik annyira próbál eleget tenni a válaszkészségnek, ott pont az alapok vésznek el és el kell gondolkodni, hogy hol bukott el az elv. Mondok egy példát: ha anyuka mindent megtesz, de valamiért nem tud szoptatni, és csak stresszeli magát, erről szól a napjuk, pont nem lesz olyan állapotban, hogy a gyermeke szükségleteit észrevegye. Azt is fontos megjegyezni, hogy a gyerek szükségleteiről van szó, és nem emblematikus cselekedetekről. Hogy mit értek ez alatt? Például én mindkét fiammal próbáltam együtt aludni, de nem tudtak nyugodtan pihenni velünk egy légtérben. Hetekig nem aludtak sem ők sem mi. Nekik nagyobb térre és csöndre volt szükségük, így elengedtem az én vágyaim. Ugyanígy nem minden baba bírja a hordozást sem, aminek akár anatómiai eltérés is állhat a hátterében.

Tehát a válaszkész nevelés nem egyenlő a fent felsoroltakkal, de azok jó eszközei lehetnek.

Még egy utolsó megjegyzés: sose felejtsük el, hogy a gyerekeink családban nőnek fel, melyek többek a részek egészénél, fontosak a kölcsönhatások, kommunikáció, az egyes alrendszerek (pl házastársak, gyerekek...) jó működése, melyekhez hozzá kell illesztenünk a saját válaszkész nevelési stílusunk.

Ezzel zárom és kívánok szeretteli és ítélkezésmentes gyereknevelést és sose hagyjon el benneteket a remény.