Balatoni baba

Nagy kihagyásunk titka már a címből is kikövetkeztethető, ugyanis megvolt életünk első babás nyaralása: a református gyülekezetünkkel Balatonszárszón pihentünk 5 napig egy csendeshéten, ami sok szempontból volt fordulópont számunkra. Beszélhetnék arról, hogy milyen jó volt lelkileg ez a pár nap, de ez a blog a gyereknevelésről, a babás életről szól, így a téma inkább az lesz, hogyan éltük meg a mi kis 11 hetesünkkel a nyaralást, hogyan készültünk, mik voltak a nehézségeink, hogyan alkalmazkodtunk és próbáltuk megelőzni a konstans elolvadást.

Tehát 1 héttel ezelőtt indultunk, 5 éjszakát töltöttünk a Balatonszárszón, teljes ellátással (annyira jó volt, kb 9 éves korom óta nem voltam sehol úgy, hogy nem kellett főzni), így kajával nem kellett készülni. Mint megtudtuk, a szálláson volt kiságy és kiskád, így a ház ezen részét nem kellett magunkkal vinnit, ellenben a többi...

A pihenőszék és a majmócák mindig
kellenek, különben mire koncentrálna így

Mert gondoljuk végig egy baba napját, és rájövünk, hogy bizony olyan abszurd dolgokra is szükségünk lesz, mint a porszívó. Tehát telenyomtuk a kocsit: bazi nagy babakocsival (mert ugye ülni még nem tud), két bőrönd (ebből egyik csak Mackócska ruhájával), ágynemű neki (vékony és vastag paplan), sterilizásló és fejő (még mindig több a tejem, mint kell, ráadásul másért is szükség volt a fejésre - lásd lejjebb), két bazi nagy plüssállat (mert ugye tág térben nem alszik, csak ha ki van bélelve plüssökkel), babaülés, szoptatós párna, pelenkázó táska, pihenőszék, játszószőnyeg (hogy ingerelve legyen), babavíz, légzésfigyelő (ő hason alszik és ki tudja milyen matraca lesz). Talán ennyi,de ki tudja már. Szóval vittük a fél házat és még jó, hogy én vezettem lefelé (életemben először ilyen hosszan), mert a férjem nem biztos, hogy befért volna az első székre úgy, hogy az anyós ülés is tetőig tele volt. És persze a felét nem is használtuk (mert pl nem tetszett neki a kiságy és a babakocsiban aludt).

Most már kitölti a kocsit

Szóval indulás 36 fokban, végig az autópályán, ami már önmagában izgalom baba szempontból, ugyanis nincs klímánk. Hál Istennek, minimális forgalom mellett kevesebb, mint másfél óra múlva oda is értünk a szállásra, ahol mind a hárman csurom vizesen szálltunk ki a kocsiból, pedig nem a tóban parkoltam. Az út nagy részét átaludta a kis drágám, amikor nem aludt a kezét figyelte (mert ugye az a legizgalmasabb dolog), vizet nem fogadott el. Tehát kiszállunk, és elkezdünk kipakolni, vagyis kezd a párom, én vágtatok szoptatni az összeizzadt kisfiam. Azaz próbálnám, mivel szippant párat 5 perc alatt és ennyi. OK, gondolom, akkor játszunk kicsit és utána folytatjuk.
Közben drága férjem a haját tépi, hogy hogy lehet ennyi cuccunk, majd azért is, mert Kismackó nemhogy nem eszik tovább, de mindent kibukik, amit megevett. Már ott voltunk (vagyis inkább drága másik felem), hogy minek jöttünk el, főleg ilyen pici babával (én még nagyon igyekeztem bizakodni), mikor elindultunk vacsorára. Itt szólt közbe Isten, egy pár ismerős által, akiknek nagyobb gyerekeik vannak, mert a belőlünk kibújó paraszülők azonnal elpanaszolták, hogy a gyerek éhen fog halni (hozzáteszem, hogy kis drágám tegnap 12 hetesen elérte a 7 kilót, miközben a két másik baba a nyaraláson - igaz hölgyekről van szó - 6 és 11 hónaposan nyomtak ugyanennyit), ugyanis megnyugtattak minket, hogy 37 fokban a babák csak isznak (a tej eleje vizesebb), az jön ki belőle amire nincs szüksége. Miután megnyugodtunk, mégis sikerült örülni az ottlétnek.
Tudni kell az utazásunk kereteiről, hogy az étkezések időpontja fix volt, alkalmak voltak délelőtt és este vacsora után, amiken szerettünk volna részt venni, ezért nagy volt az izgalom, hogy milyenek lesznek a napjaink. És e tényből fakadt az elhatározásom, hogy akkor belefogok a teljesen igény szerinti szoptatásba.
A nyaralás előtt igyekeztem igény szerint etetni a kis kincsem, de egyre nagyobb volt a nyomás több forrás által, hogy toljam ki a szoptatások közti időt (alapból 30-40 perig szoptattam, és arra "kellett" volna törekednem, hogy 3-4 óra teljen el két étkezés kezdete között). Borzasztóan igyekeztem, de csak szopási sztrájkokba futottam bele. Aztán jött ez a csodásmesés idő, és a gyerek folyton szomjas volt, ellenben a víz nem kellett neki. Mivel békés napokra vágytunk, és elégedett babára, félve nekifogtam az igény szerinti szoptatásnak (félve, hogy egész nap cicin lesz), lássuk mi történik. ÉS bejött. Komolyan úgy jöttünk haza, mint akit kicseréltek. Tök nyugodtak vagyunk (helyesbítés: voltunk, mert annyira beindult a fogzás tegnapra, hogy nagyon nyűgös a kis gyöngyöm, ráadásul már látszik a két alsó fogacskája), mert ha kér a babám, kap enni, és ettől ő is jobb kedvű. A délelőtti beszélgetéseken mindig ott tudtunk lenni, mivel Mackócska aludt, majd megkapta a közvetlenül előtte lefejt tejet, és játszott a pihenőszékén a majmócákkal. Nem izgultunk, ha sírt, csak sétáltunk fel alá vele, és gyorsan megnyugodott.. Az esték bonyolultabban alakultak, húztuk az időt amíg tudtuk (rám volt kötve a kis csomag, és így egész szépen aludt), aztán ha megunta vittük fürdeni és aludni (kivéve kétszer, mikor visszavittük játszni magunkkal, ebből egyszer már udvarolt is egy kis hölgynek :) ).
A mi étkezéseink alatt vagy aludt a babakocsiban vagy valamelyikünk sétált vele a vállán, majd csere. Ezek alapján elmondhatom, hogy a babás nyaralás egyik legfontosabb pontja, hogy ENGEDJÜK EL AZ ELVÁRÁSOKAT, és igyekezzünk a babánk adta keretekben jól érezni magunkat.
A szabad délutánok közül egyen Tihanyban jártunk. Ez a kis drágám szempontjából csak annyit számított, hogy a kompon és a kisvonaton nézelődött, majd végig aludt, amíg vissza nem értünk Szárszóra a strandra (mi jól megsültünk, de őt védte a babakocsi - és igen a kisvonatra fel lehetett rakni a babakocsit). A strandolás már egy izgibb téma.
Előzetes információszerzés során, azt a tanácsot kaptuk, hogy 2 és fél hónapos lévén, csak a lábikájával rakjuk be a vízbe. Ez meg is történt első alkalommal (és jól eláztattam a pelusát is véletlenül), de annyira nem érdekelte. Majd Tihanyból "hazaérve" felhívtam a védőnőnket (aki még mindig szuper, mert nyaralásán is elérhető), aki elmondta, hogy olyan tiszta a víz, nyugodtan vigyük be, amíg élvezi, csak a nappal vigyázzunk. Nos ennek eleget is tettünk, egy rakatot rákentem az aranyárban lévő naptejből (de komolyan! Nézte már valaki, hogy 22000 Ft a litere a gyerek naptejnek?!). Minden jól is ment, amíg egy nem túl keskeny, ámde annál tramplibb tíz év körüli fiú végig nem trappolt a picik strandrészén (volt vagy 4-5 2 éven aluli baba körülöttünk) a vízben, pont mikor Mackócskát épp beraktuk, így jutott neki a Balatonból a szemébe és szájába is. El lehet képzelni, milyen hangerővel reagált minderre, meg azt is, hogy bennem milyen (sajnos nem a hét lelkületéhez illő) gondolatok támadtak a gázlólegény iránt (mint kiderült - mert a férjem nem állta meg, hogy elő ne vegye - még nem tudott úszni és az volt a szórakozás, hogy berontott a vízbe. Csak azt nem értettük, hogy miért a parttól 2 méterre, mikor a parttól fél kilométerre is derékig ért a víz). Miután megfékeztem a belőlem első ízben kiszabaduló anyatigrist, megfogadtuk, hogy legközelebb, mélyebben próbálkozunk.

Fürdés után

Így érkeztünk másnap, és végre jó élménnyel fürdött meg Kismackó (kezünkben ülve pancsoltattuk, pici sapival a fején). Egyébként a strandon töltött idő nagy részét átaludta.
Nagy vonalakban ennyit a nyaralásról. A tanulságok: Alkalmazkodni, alkalmazkodni, alkalmazkodni. Lehet, hogy napi nyolcszor etettem, de csak rövid időket (kb 10-15 percet), nyugalom volt, persze próbálkozni sok mindennel lehet. És nem nagyon van ahhoz fogható dolog, mikor százmillió fokban a Balatonban hűsölök (már ha lehet annak nevezni a 30 fokos vízben üldögélést), és tudom, hogy a kisfiam az árnyékban csucsul (vagy az apja, vagy egy barát figyel rá), én pedig álmodozom, hogy milyen lesz ezt jövőre vagy pár év múlva megélni vele, mikor már többet fogad be a világból.

Még egy dolog: úgy érzem megérett az idő, hogy váltsunk rugalmas kendőről karikásra. Ha beszereztem, valószínűleg írok a hordozós tapasztalatokról is. Jó felüdülést a lehűlésben :)

Babázzunk, kutyázzunk!

Mint a bemutatkozásomból is kitűnik, kis családunk jelenleg négy állandó tagból áll: apa, anya, baba és kutya. Ötödik a macskánk, de ő igazi macskatermészet, így leginkább enni jön (plusz a terhesség alatt a toxoplazmózistól tartva - amire 26 év "macskanyalogatás" után negatív leletem lett - rászoktattuk, hogy csak kaját kap bent), de nagyon udvarias, mert tudja, hogy hova mehet, és hova nem. Mivel drága macskánk, Nilix (minden állatunknak sci-fiből volt eddig is a neve, és valószínűleg a jövőben is így lesz) nem oszt vagy szoroz a hétköznapjaink tekintetében, így Tali Sirius Black és a kutyás-babás vagy babás-kutyás élet jelen bejegyzés témája.
Először is el kell helyezni Talit kronológiailag. Közel két éve költöztünk át a nagymamám házába, így lett kertünk. Mivel én úgy nőttem fel, hogy rengeteg állatunk volt (értsd valóban rengeteg), egyértelműnek tartottam, hogy lesz egy kutyánk. Méghozzá kis termetű és kölyök (mert kirándulásnál egyszerűbb bevágni a hátizsákba, ha fáradt - persze kiderült, hogy ő is bírja az utat és utál hátizsákban ülni). Csak drága páromat kellett meggyőzni, aki ugyan velem ellentétben vidéken nőtt fel, de sokkal kevésbé állat közelben. Végül megfelelő érvek mellet, kiválasztottuk álmaink kutyusát, egy fekete bichon havanese leányzót, aki röviden Tali/Talicska, hosszan pedig fekete kutya lévén a Sirius Black nevet kapta. És így lett egy szőrgyerekünk a Harlow-i drótanya-szőranya mintájára. Tali lett a mi próbánk, hogy mennyire tudunk következetesek lenni, és számomra ő döntötte el a fontos kérdést: hogy fogok tudni felkelni egy babához, ha annyira szeretek aludni. Talicska kosara mellém került, és már első éjszaka a legapróbb nyüszögésre ébredtem, vittem ki pisilni... (azóta nem csak nyösszent, de horkol is). Tehát menni fog ez a gyerkőccel is (hozzá is láttunk a "projekthez" egy fél évvel később).

Nevelgettük kis szőrcsomónkat, fegyelmeztük, még ha olyan cuki volt is, és teszteltük a képességeit. Ha a szakkönyvet nézzük, a havanese-ek okosak, gyerekkedvelők és nem hullajtják a szőrüket, hanem vágni kell nekik. Nos őkelme nem egy törzskönyves példány, de pontosan ilyen. Volt egy esetem pszichológusként, ahol a kislánynak komoly kapcsolatteremtési nehézségei voltak, és Tali vált a segítőmmé, de olyan is akadt, hogy 4-5 gyerek húzta-nyúzta és ő csak békésen tűrt (tervben is van, hogy mindketten levizsgázzunk kutyaasszisztált terápiához). Így kevésbé aggódhattunk, hogy mi lesz majd a saját gyerekkel.
És megszületett pici fiunk. Mielőtt jön a baba, tudatos, előrelátó szülőként berendezzük a babaszobát, majd ott alszik, ne szokjon a mi ágyunkba és Talicska is megtanulja, hogy a kisszoba küszöbét tilos átlépnie. Aztán megszületik a csöppség és mire hazajövünk vele, közös megegyezésre apa már átvitte a kiságyat a miénk mellé (ez a sztori is megér majd egy külön bejegyzést), Talcsi így a kezdetekre átköltözik a szüleimhez (akik nem mellesleg kertszomszédok, és általában náluk alszik, ha nekünk esetleg nélküle kell elutaznunk). Azaz átköltözne, mert ő inkább az ajtóban alszik nálunk. Sebaj. Jön a védőnő, rákérdezek, hogy mikor engedjük vissza a kutyát, mert nagyon hiányzik. Ő elmondja, hogy akármikor, míg Mackócskánk nem kúszik-mászik, addig úgyis külön szinten mozognak. Na nagy örömmel visszahozzuk a kosarat, és este behívjuk a kutyát. Aki az éjféli sírásra, etetésre úgy is dönt, hogy köszöni, elég volt, és kimegy. Azóta annyi változás van, hogy az első ébredésig velünk marad.
 
De hogy reagált az új jövevényre. Még a kórházból hazaküldtem a párommal pisis pelust és textil pelust, amin aludt a kisfiunk és ő megszagoltatta mindkét kutyával (ja igen, 2 van, de csak Tali a miénk, a tehénke nagyságú, velünk szemben birka természetű moszkvai őrkutya anyukáméké). Aztán mikor hazajöttünk és igényük volt rá, mindig engedtük, hogy megszagolják a kis legényt magát, persze nem a szabad bőrfelületét. És lőn, semmi problémánk nem volt, sőt ha kismanónk sír, Tali hamarabb hallja és szól nekünk, ha szellőztetjük őkelmét a teraszon, a kis pamacs a nagy kutyát és a macskákat is távol tartja. Persze elővigyázatosság kell, ne legyen a kutya egyedül a babával.
És a lelki oldal? A kisfiamat nem féltem, ellenben piciben már tapasztaljuk a férjemmel, milyen lesz, ha kis tesó jön,és majd drága fiacskánkra kevesebb idő jut. Mert elég szívszakasztó, mikor épp szoptatok a gyerekszobában, és feltűnik egy kis fekete borzas fej, csóválja a farkát, majd kisvártatva a szájában egy labdával - kötelességtudóan nem átlépve a küszöböt - leül az ajtóban és vár rám. És én nem tudok menni. Féltékeny a kis szentem, de nem bántaná a babát (persze ne legyünk hülyék és ne kísértsük a sorsot). Úgyhogy igyekszünk szétszakadni a párommal, megadni mindenki kis szerettünknek a neki járó időt és odaadást, még ha ez nehéz is. De legalább kárpótoljuk őt az esti sétákkal, amikor egyikünk a babakocsit, másikunk a kutyát viszi (a kettőt együtt elég veszélyes lenne). Aztán most, hogy királyfink már tartja a mellkasát,hagytuk, hogy szembetalálkozzanak. Nehéz volt a kis szőrcsomi örömét mederben tartani, de öröm volt nézni (főleg elképzelni a jövőbeni kapcsolatukat).

Itt egy cím, ahol van pár érv a gyerek-kutya kombó mellett: http://kutyabarat.hu/hirek/1175/12_ok_amiert_minden_gyereknek_kutya_mellett_kene_felnonie.

És ja, "haters gonna hate it", nálunk is van aki sápítozik meg "nem vagytok normális"-azik, sőt olyan is akadt, aki mióta megtapasztalta, hogy kutyánk van a házban (akkor még nem született meg a kisfiunk), azóta nem jön látogatóba. Azt hiszem nem leszünk tőle kevesebbek :)

Mert apa csak egy van

Előre bocsátom, hogy e poszt, a férjem áldásával készült :)

Szóval nem csak ketten vagyunk: Mackócska és én, hanem bizony itt van a férjem is. Ez a poszt az apuka szerepéről szól, nálunk, hogy is működik ő.

Ha valahol, itt bizony megmutatkozik, hogy pszichológusból vagyok. Még mielőtt megszületett életünk apró ámde hangos értelme, már megbeszéltük, hogy a páromnak is ki kell vennie a részét a dolgokból, hogy a kötődés kialakuljon. Hál Istennek ő is úgy gondolta, mint én, de azt is tudtuk, hogy kezdetekben gyakorlatilag az enyém lesz a "feladatok" 90%-a az etetések miatt, plusz ő dolgozik. Érdekes csavar, hogy - mivel a férjem igen késői gyerek, két középkorú testvérrel - neki sokkal több tapasztalata volt babákkal az unokaöccsök és húgok mellett... ugyanis én semmilyennel nem rendelkeztem, aminél nem volt nehéz többet felmutatni. Így semmiféle viszolygást nem érzett a pelusozástól, a büfiktől és így tovább. Amit viszont fixáltunk: apa fog fürdetni.

Tudni kell rólunk, hogy mi az a típusú pár vagyunk, akik a legritkább esetben nevezzük a böcsületes nevén a másikat. Azaz én őt még igen, de nekem millió meg egy becenevem van, és néha ledöbbenek, mikor az igazin szólít meg. Szintén előjött belőlem a pszichológus, amikor megbeszéltünk, hogy nem változunk csak apává és anyává, csak a gyerek előtt szólítjuk majd egymást így. Ezzel nem is volt gond, mivel annak idején a kutyával szemben poénból ezt elkezdtük gyakorlás képen (a mai napig, ha azt mondom neki: keresd meg apát, a föld alól is előkeríti). Szóval, a kapcsolatunk érdekében lefektettük ezt a szabályt, és részemről egy másikat is: a lehető leginkább igyekszem a felesége maradni, nem "csak" a gyerekünk anyja. Erre nagyon tudatosan figyeltem a várandóság alatt, után és most is. Hogy hogyan?

Sok nő sajnos annyira beszűkül a babavárástól kezdve, hogy elfelejti: a férjében/párjában nem történik meg az a hormonális változás, ami bennünk nőkben (bár mostanában egyre több kutatás bizonyítja, hogy a várandós apukáknál is van hormonális változás). Nekünk kell őket sokban segíteni. Egyrészt a férfiak ha felkészültek, sokszor tartanak tőle, hogy kiszorulnak a párjuk életéből, ha nem felkészültek, akkor csak szembesülnek vele. Ezért fontos, hogy az anyuka - bármennyire is nehéz a természetes beszűkülés mellett - tudatosan odafigyeljen, hogy helyet adjon a párjának, plusz azt a törődést, amire minden férfinak szüksége van. Azt hiszem, a  törődést mindannyian értjük (azért kiemelném, hogy mennyire fontos, hogy nőnek láthasson, a vágyai tárgyának, mert ez által is érezheti, hogy ő meg férfi. Nem kell sok, de azért hajat én is mosok, egy kis sminket felkenek, akár ha csak boltba megyek, és próbálok csinos lenni, amennyire a - remélem már nem sokáig - fennmaradt terhességi többlet engedi. És mindez szerintem egy nő lelkének ugyanúgy kell. Pont. Zárójel bezárva), de hogy lehet, helyet adni neki, nos ehhez sem kell MENSA tagnak lenni: legyen helye otthon, köztem és a gyerek között, legyen feladata. Hallottam nem egy olyan esetet, ahol a nagymamák annyira segíteni akartak a baba mellett, hogy apa kiszorult kb még a szobából is (ehhez még hozzátesz, ha az adott mama a "régijó" nézet szerint úgy gondolja, hogy egy férfinak nincs is helye és dolga a baba mellett). Ezzel még lehet egy olyan nehézség, hogy apuka sem olyan családban nőtt fel, ahol a saját apja részt vett a gyereknevelésben. Ekkor bizony keményebb feladat elfogadtatni vele, hogy a csecsemők egészséges fejlődéséhez szükség van apára is.

Mint említettem, nekem olyan jó helyzetem van, hogy a férjem inkább haladó szelleműnek mondható, és hál' Istennek elsőre szerelmes lett a gyerekébe, főleg, hogy biztosítottam róla: amennyire a megváltozott körülmények engedik, mindent meg fogok adni neki is, így nem kerültek rivális helyzetbe.
Az első két hétben hárman lehettünk otthon (párom is szabin volt), és miután már megvolt a türelem a megfelelő alvásmennyiségből kifolyólag, drága férjem vadászott azokra a helyzetekre, mikor ő is tehet valamit. Persze egy újszülött még nem a legkooperatívabb teremtmény és azon kívül, hogy pityereg, eszik és kakit gyárt, nem sokat tesz, ezen dolgokra pedig leginkább anyuka lehet a gyógyír, de az én kedves párom, itt is helyet készített magának, én pedig engedtem. A büfiztetés, ha otthon van, máig az ő feladata lett (még teljes koreográfiával működő büfidalt is írt), az altatásokat is sokszor kiharcolja magának, de a kedvencem a takonyszívás volt. Az ember nem is gondolná, de kevesebb szívmelengető látvány van, mint mikor apuka büszkén mutatja, hogy mennyi anyagot szedett ki a fiából. És nem csak az eredményre büszke, de magára is, hogy van egy Feladata, hasznosnak érzi magát.

És hogy ez mihez vezetett? A most 11 hetes kisfiam oda van az apjáért. Komolyan, szerintem hamarabb ismerte fel, mint engem (a férjem szerint csak azért, mert nekem nincs szakállam, ami karaktert ad). Ha belép az ajtón délután, és Mackócska épp ébren van, már fel is kapja a fejét, ha beúszik a látóterébe a szakállas arc, már fülig ér a vigyora. És igen, a férjem is szerelmes a kisfiába.

Mi más lenne az oka, hogy képes szó szerint fél órán át ringatni, míg belesajdul a dereka és remeg a keze. 6 és fél kiló kapálózó, hangos szeretetcsomag, azért még egy erős férfinak sem piskóta 30 percen át.

Csináljunk sok-sok gyermeket - elsőre egy is megteszi

Talán sejteni lehet, hogy a mai bejegyzés kicsit korábbról szól majd, mint az eddigiek, hiszen a várandósságot megelőző időszakról lesz szó.

Vannak párok, akik gondolnak egyet: legyen gyerekünk, és hipp-hopp, össze is jön. Vannak párok, akik nem gondolnak egyet, és hipp-hopp, össze is jött. Vannak nem párok, akik nem gondolnak, és hipp-hopp, össze is jött. És vannak azok a párok, akik gondolnak egyet, meg kettőt, meg hármat... és nem jön össze egyhamar. Az utóbbiak közé tartoztunk mi is. Szóljon ez a poszt most arról, hogy min is megy át az az anyuka (apuka is biztos, de nem neki "kell" teherbe esni), aki csak vár, meg vár és reménykedik hónapokon át.

Akkor kezdjük az elején. Többször hallottam már a baba-projekt kifejezést, sok pár használja, amikor eldöntik, hogy gyereket akarnak. Nálunk mielőtt eldöntöttük, miniszterelnök-projektnek neveztük el a gyerekvállalást, mivel még mikor összejöttük párommal, megállapítottuk, hogy olyan fantasztikusak vagyunk együtt, hogy a mi gyermekünk a világ csodája lesz, amiből következik, hogy akár miniszterelnök is lehetne (az már csak plusz volt, hogy a férjem - aki akkor még csak a vőlegényem volt - épp EU-s dolgokról tanult, és kitaláltuk, hogy az Uniónak is érdeke, hogy az országnak normális vezetője legyen, így majd pályázunk, és ők fogják fizetni a gyerekünk neveltetését). Na ez csak a vicc része. A valóság nehezebb volt.

Először majd három éve találtuk, ki hogy akár jöhetne is a baba. Ez még nem volt komoly elhatározás, de arra jutottunk, hogy abbahagyom a gyógyszer szedését. És itt jön az első fontos részlet, amit sajnos elég messziről kell indítanom. Mikor 16 éves voltam, az anorexia szélére sodródtam. Most nem fejteném ki, hogy mi történt, de a lényeg, hogy fél évig nem volt ciklusom. Miután rendeződött az étkezésem, és szedtem E-vitamint, helyreállt a "rend", visszajött a Mikulás, de teljes káosz volt, hogy mikor jött éppen. Erre következett, hogy a bőrgyógyász pár évvel később elküldött a nőgyógyászhoz, ahol a második "szakember" (az elsőt hamar otthagytam mert konkrétan perverz volt) megállapította, hogy mikrocisztáim vannak, így policisztás ovárium szindrómát (PCOS) diagnosztizált és felírt egy gyógyszert. Ezt a gyógyszert már három éve szedtem, mikor egy gyomorfertőzés miatt bekerültem a sürgősségire, ahol nőgyógyász is megvizsgált alaposan, és megmondta: vannak itt ciszták, de ez nem PCOS. Nem tudom miért, de szedtem tovább a gyógyszert, amíg a fent említett időpontban abba nem hagytam, és a "véletlen" is hozzásegített a dokim azonnali leváltásához. Kb 1,5 hónapig nem jött meg a menstruációm, el lehet képzelni, hány tesztet csináltam. Negatívan. Jött egy új, fiatal, orvos, aki végre tényleg megvizsgált és elmondta, hogy a gyógyszert, egy- maximum 2 évig szabadott volna szednem. Éljen. De legalább kiderült, hogy valóban nincs PCOS-m, se inzulinrezisztenciám, a hormonháztartásom ellenben tropa lett, el is halasztottuk a gyerekvállalási terveinket. 4 hónapig nem jött meg, kaptam gyógyszert, attól megjött. Majd repeat! Újabb 4 hónap. Már kezdtem elkenődni, mikor egyszer csak beállt a rendszer (talán a sportolás, nem tudom). Ez volt augusztus, mi pedig októberben teljes mellszélességgel belevetettük magunkat a "baba-projektbe". Ez kezdetekben problémákba ütközött, mert a férjem kapott egy csodásmesés boszorkányt főnöknek, aki mellett látástól Mikulásig dolgozott, én pedig nyertem magamnak 8+1 ellátandó intézményt, így felmosórongy állapotban vajmi kevés kedvünk volt hancúrozni, azt pedig már az elején lefektettük szabálynak (ha már mást nem sikerült adott állapotban lefektetni), hogy kényszerből nem csináljuk. Tehát aludni jártunk haza.
Teltek a hónapok, és jött az aggódás. Miért nem jön össze? Hülye pszichológusként persze eszembe jutott, hogy mi van ha nem működik a kémia, hiszen annyira szerettük és szeretjük egymást, azt hittük, hogy azonnal teherbe esek. A másik visszatérő gondolat: én nem is vagyok nő, ha még erre az alapverő dologra sem vagyok képes. Közben számolgatni próbáltam, de a ciklusom hossza 1-2 napot váltakozott, nem tudtam, hogy most akkor hanyadik napot nézzem. Ellenben minden egyes fél napos késénél reménykedtem.
Az ember 3-4 hónap után a praktikákhoz fordul. Milyen pozíciót vegyen fel, mit egyen és további bölcsességek. Jött a barátcserje kapszula, és pár hónap után ment is. Annyi hatása volt, hogy 32-ről 28 nap lett a ciklusom (csak míg szedtem), és elkezdett fájni a mellem, ami további hamis reményt okozott. Mindeközben jött több helyről az egyes számú kedvenc tanács: ne izguld túl, akkor nehezebben sikerül. Ki is kapcsoltam az izgulás gombot... ja nem. Várj, az nem így megy. Nyárra már láttuk a lelki szemeink előtt a lombik programot és az örökbefogadást (már a házasságunk elején tisztáztuk, hogy így vagy úgy, de lesz gyerekünk), különös tekintettek az én kétes kórelőzményemre.
Augusztusra már időpontom volt az új dokimhoz, mentünk is mindketten. A férjem októberre tudott betervezni egy látogatást az andrológián, én megkaptam a beutalókat vérvételre.
Mindezek mellett egy adag lelki válságot is megéltünk. Tudni kell rólam/rólunk, hogy keresztények vagyunk, és fontos számunkra a hitünk. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hogyan imádkozzam a gyerekért, inkább bebújtam a "legyen meg a Te akaratod" mögé, mert nem mertem kérni, hisz mi van, ha nem adja meg. Aztán június végén elhatároztuk magunkat, és minden nap hitvallást tettünk, hogy júliusban babát ad nekünk az Isten. És eljött a július vége, 28-a, és megjött a vérzésem. Összeomlottam, sírtam, elbizonytalanodtam. Aztán este elővettük a Bibliát, és a következő magyarázatot kaptuk hozzá: "kérj Istentől, még akkor is, ha már elfogytak az emberi lehetőségek". Ezt ki is írtam a falra az ágyam mellé, és eldöntöttem, hogy akkor egy kicsit élek is augusztusban. Mert az előtte való 9 hónapig bizony úgy vigyáztam magamra, mintha már a pocakomban lett volna egy kis élet: nem ittam alkoholt, nem csináltam semmit, ami veszélyeztethet egy babát, és a reklámokat bevéve, többször is nekikezdtem a terhes vitaminoknak.
Így nekimentem az augusztusnak. Voltam ugyan orvosnál, hogy lássuk, mi baj lehet (a beutalóval a szeptemberi ciklus 3. napján kellett menni vérvételre), de majd egy év után először engedtem magam el annyira egy barátnőm leánybúcsúján majd esküvőjén, hogy igyak és becsípjek (persze csak cuki szintig). Mindemellett aktív testmozgásba kezdtem, és ezt a házaséletünkre is bevezettünk: ha törik-ha szakad minden másnap együtt voltunk, de csak ha akartuk. Meglepő módon, nemhogy kötelezőnek nem éreztük, jobban élveztük egymást, mint valaha. Persze baba utáni vágyat nem tudtam kikapcsolni, azért élt bennem minden nap a remény. Így jutottunk el a szeptemberig, mikor vártam, hogy megjöjjön. Közben egyetlen furcsaságot éreztem, máshogy fájt a mellem, de egyszerre vágytam és féltem a reménytől. Aztán 3 nap csúszás után, alig vártam a reggelt. Előtte minden tesztnél tudott róla a férjem, most senkinek nem szóltam. Csak bevonultam a fürdőszobába, és pár perc múlva már kiabáltam is életem szerelmének.

Szóval a júliusi kétségbeesés után, alig 1-2 héttel már ott volt az a pici élet, aki most a szomszéd szobában kiabál a fáradtságtól az apja karjában, mert még nem tudja, hogy az a jó neki ha elalszik. Lehet teóriákat gyártani, hogy mitől sikerült. Attól, hogy elengedtem magam, a sok szextől, a sportolástól... szerintem minden számított, de én Isten csodájának tekintem.
Hogy mi lett volna, ha nem sikerül? Nem tudom, de mindennek oka van. És nekem/nekünk most így jó. Még ha ma egész nap elégedetlenkedik is. Mindig igyekszem erre a 10 hónapra, a sok félelemre és izgulásra gondolni, az elkeseredett várakozásra, mikor a 6 és fél kiló negyed órás rugóztatása után még mindig beszakad a dobhártyám. És ha erre gondolok, mosolyogva süketülök meg :)

Sikítva szoptatni, avagy sztrájkolva szopni

Ugye volt már róla szó, hogy nem a legegyszerűbb dolog a szoptatás, bele kell jönni, kerülni a cumit stb. Na ezt még meg lehet fejelni. Hallottatok már a gonoszról, a csúf, nem, nem kopsz szopási sztrájkról? Én igen...

Először is, a szopási sztrájk nagyon sok mindent jelent, és nagyon sok mindenből fakadhat. Tehát tulajdonképpen nem egy konkrét jelenségről van szó, de a tünetek és következmények egyeznek: a gyerek nem szopik, anya meg összeomolva gubbasztana egy sarokban, hogy:

1- a gyerekem elfogy és éhen fog halni

2- mit rontottam el (biztosan rosszat ettem, valamitől rosszízű a tejem, nem kellett volna adnom azt a cumit...)

3 - mert épp megsüketül és idegösszeomlást kap.

Klasszikusan véve a sztrájk eme  - még a BKV-snál is idegesítőbb - válfaja pár napig tart. A baba nehezen szopik, kiköpi a mellet és üvölt. Ha anyuka kitartó, 2-3 nap és elmúlik. A mi eseteink hál Istennek csak egy-egy étkezésre korlátozódtak, de szemléltetésnek jó lesz.

Első eset - a fájós poci

Mint említettem kis drágám nem egy hasfájós poronty, de bizony adódott egy eset, mikor (mint később kiderült) levegőt nyelt és a hátsó fertályon is akadt beszorult galamb. Minderről mit sem tudva, bekészülök szoptatni. Tudni kell, hogy este vagyunk, fürdetés után, amikor édesem már fáradt és türelmetlen, így sírdogál. De nem baj, jön a cici, az minden gondra gyógyír. És mégsem... Nem nyitja a száját, hanem üvölt, de kb az ötödik kínálásra elfogadja. Majd kiköpi és üvölt egy kicsit, és visszaszívja. Na ez a ciklus a harmadik menet után már kissé fáj, és meg is vagyok ijedve: mi a baja a babámnak. Nézzük, hogy reagál a másik mellre... és ott is ugyanez történik. Bejön apu, felemeli, most már az ő karjában sír, de hősiesen tűrjük, csak találnánk meg a hangerő gombot. Aztán egyszer csak böffent egyet. A remény hangja... de sajnos mégsem. Sír tovább. Vissza anyához, cicire, de semmi. Előkerül korunk bölcsességtárháza, az internet, és onnan a tipp: váltsunk szoptatási pozíciót. Elsőre lehetetlennek tűnik, hogy menni fog, de hónom alá veszem. Szippant is kettőt, majd újra jön a kiköpi-üvölt-beszívja ciklus. Kétségbeesésemben felállok, és - igen, jól tetszik olvasni - sétálva szoptatok. Egy darabig el is vagyunk, de már ekkor 5 kilót nyom a kicsike, így nehezen bírom. Vissza a fotelba, újabb elkeseredett próbák. Apa újra levált, további kis rázogatásra távozik a gáz a másik végen is. És megtörtént a csoda: a sírás abbamaradt és mindössze 20-30 perccel később és némi halláskárosodás után, a gyerek eszik. Hál Istennek ez volt életünk eddigi két hasfájós epizódjának második és egyben utolsó felvonása.

Második eset - Oltás után
Nos ez esetben még mindig nem tudom, hogy valóban az oltás miatt történt-e, de nagyon valószínű. Két hónapos lett, és szegény jutalmul két szurit kapott (megjegyzem, én teljes mellszélességgel állok a kötelező oltások mögött. Csak nézzük meg a szegény spanyol fiú esetét, ha kérdéseink vannak). Anya persze kétségbeesik, mert a dokinéni elmondja, hogy bizony, lehet láza, begyulladhat, bepirosodhat. Az előző esethez hasonlóan ismét este van, fürdés és séta után vagyunk és újra kezdődik az üvöltés-köpdösés kombó. Valami csodálatos módon nyugodt tudok maradni, az előző eset óta ráadásul lett egy csodafegyverem: a porszívó. Ez általában megnyugtatja, plusz elképzelhető, hogy tele a nózi és nem kap levegőt evés közben. Édesanyám épp átjön megnézni, hogy egyben van-e az unokája. Őt sokkal jobban megviseli kicsi kincsem sírása, már adná is be a lázcsillapítót, ha rajta múlik (érdekes téma, hogy hogy lesz a higgadt anyukából, paranagyi :) ). De én várok, "porszívózunk", és most kb csak 10 perc telik el és eszik. Csak picit szakadt meg a szívem, de ezzel túl is jutottunk az oltás minden mellékhatásán.

Harmadik eset - a nem tudom mi
Na ez tegnap este történt, és fogalmam sincs miért. Újra fürdetés után vagyunk, tenném őt mellre, de jön a kiköpés-üvöltés-beszívás ciklus. Ha nem köpi ki, akkor sem szopik, hanem üvölt cicivel a szájában. A harmadik beszívogatás után már fáj a mellem, elkeseredek és bizony rákiabálok, hogy hagyja abba. Aztán elszégyellem magam és újra próbálom a másikon. Ugyanez történik, de az ima megtette a hatását, és valahogy Égi nyugalom költözik rám, kedves szavakkal simogatva vigasztalom kétségbeesett babám. Közben tud pukizni, büfizni, így a gázok ez esetben kizárva. Valami tök fura pozíciót találok, így eszik kb 5 percig, majd folytatja a sírást. Kiszívom az orrából a nem létező taknyot. Elhallgat, de ahogy visszaülünk enni, újrakezdi. Na kiáltok apának: kapcsold rá a porszívót. És mi történik? Kincsem boldogan szopni kezd. Kb 5-6 percig folytatjuk így, akkor a porszívó kikapcs és Mackócska eszik tovább. No nem békében, mert azt találja ki, hogy kicsavarja a fejét - így húzva magával a mellemet - felveszi a szemkontaktus, és beszélget velem. Igen, cicivel a szájában, két szippantás közben magyaráz. De legalább jól lakik.
Még nem jöttem rá, mitől volt ez a jelenet. Édesanyám beszámolója alapján, mikor baba voltam, előfordult, hogy úgy toporzékoltam az ételért, hogy utána etetni sem tudott. És mit csinált? Porszívót kapcsolt, és így békésen elfogyasztottam az adagom. Úgy tűnik családban marad.

(Zárójelben megjegyzem, hogy olvastam több helyen, hogy mikor a Mikulás bácsi készülődik megérkezni, és nem csokit hoz magával, hanem menstruációt, akkor megváltozik a tej íze, és sztrájkolhatnak a babák. Egyenlőre még nem tapasztalom, de majd meglátjuk)

Amikor egy rémálomnak is örülnél - alvásmegvonás házilag

Már többször említettem, hogy bizony az első másfél-2-3 hetünk nehéz volt, de az első másfél bizonyos szempontból igen is pokoli. Ez az az időszak, amiről, ha vannak őszinte és jó fej ismerőseink, akkor elmondják előre, hogy nem lesz egy könnyű menet, de a valóságtól ez oly távol áll, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, olyan babák, akik sitty-sutty átalusszák az éjszakát, eleget szopnak és nem fáj a hasuk, csak hát ők azt hiszem a ritkábbik eset. Elmondom, nálunk mi történ.

Már 5 óra alvás is kisimulttá tett a kórházban

4 éjszaka a kórházba: drága kisfiam egész jó alvó eleinte, és természetesen akárhányszor látogatónk jön, ő szundikál, így mérhetetlenül sokszor elhangzik, a "neked milyen könnyű dolgod lesz, ez egy jó gyerek". Az biztos, hogy jó, de azt nem hiszi el senki, hogy a kórházban a csecsemősök, a szülésznők, a szobatársak már mind felismerik a 3. napon ha Mackócska épp a folyosón "közlekedik" fürdeni/orvosi vizsgálatra, mert annyira tud üvölteni. Mire hazajövünk már bármelyik babától megkülönböztetem a sírását. DE! egész jól alszik. Az, hogy a kórházban összesen kb 15 órát aludtam, nem neki volt köszönhető, hanem a szomszéd szoba lakóinak, akikkel közös előterünkben egész éjjel égni kellett a lámpának, mert féltek (az én bajom meg az, hogy nem tudok semmilyen fény mellett aludni). Emlékszem, milyen vidáman fogadtam a férjem, milyen kisimult vagyok azokon a képeken, amik előtt 5 órát aludtam az éjszaka.
És akkor irány haza!
Az első itthon töltött éjjel csodásmesés. Mivel az anyatej mellett addig adtuk neki a tápot, míg ő megelégelte, nagyot alszik, 4-5 óránként kel, a férjemmel boldogok vagyunk. Aztán jön a korábban említett szorulásos második éj, amikor kb 3-4 órát alszunk összesen. Majd a harmadik éjjel, nem olyan, mint az első, de azért elmegy. És a negyediktől jön a pokol.
A mi poklunk csütörtöktől keddig tartott. Ez öt éjszaka, ami alatt kb 18-20 órát aludtunk, de nem csak mi, kismackónk is. Hogy miért történt? Számtalan oka van/lehet. Amit kiderítettünk utólagos bölcselmünkkel, azt közzéteszem, lássátok.
 - A szülői feszültség ragadós: amikor apu, de főleg anyu ideges lesz, azt a baba érzi, nem csak pszichésen, de biológiailag is (megváltozik a ph stb.), és a stresszes baba nem alszik. Nálunk úgy kezdődött, hogy kaptunk egy nem túl békés és még annyira sem üdítő látogatást, amitől kiborultunk. Ez az első este, tehát nem aludtunk. Majd második nap újabb látogatás, újabb kiborulás, újabb nem alvás. Két nap alatt ha az ember nem alszik csak kb 6 órát, bizony kevésbé türelmes és már retteg a harmadik éjtől. Ez a rettegés na mibe fullad? Idegeskedésbe. Üdv harmadik át nem aludt éjjel. Ekkorra az ember elkeseredésében mit tesz: olvasni kezd a neten, legrosszabb esetben a Gyakori kérdéseket. Mert az egy dolog, hogy te zombi üzemmódban vagy, de egy újszülött, hogyhogy nem alszik egész nap. És jön az újabb idegesség bomba, mikor meglátjuk, hogy az ilyen pici babák 18-22 órát alszanak a nagykönyv szerint... a miénk meg hármat. Tehát ebből következik, hogy mi szülők diagnosztizáljuk gyermekünk idegbetegségét, és már el is képzeljük SNI-s gyermekünk jövőjét - mert ugye a zombi-üzemmód egyik velejárója a racionális gondolkodás (hozzáteszem, hogy korai fejlesztőben is dolgoztam, így még lenne is rálátásom a kérdésre). A mély üregből, amit csak egyre mélyebbre kapartunk magunknak a 6. nap délelőtt jelentett megmentést, mikor:
1- kocsiba ültünk, ahol kis drágánk úgy elaludt, hogy 3 órát csucsukált és alig lehetett ébreszteni
2- a Bethesdába mentünk laktációs tanácsadásra, ahol a doktornő megnyugtatott, hogy vannak ilyen babák. Igaz hozzátette, hogy ezek a kétemberes gyerekek (hál Istennek kiderült, hogy édesem nem az, csak nagyon mély ponton voltunk). Innentől valahogy sikerült más útra lépnünk, és beindult az alvás, még ha kevés is.
 - A poci legyen tele: ahogy a szoptatásnál írtam, két napig mérés nélkül csak szoptattam az első héten, mint utóbb kiderült, kevés sikerrel, mivel drága fiunk éhezett, és az éhes baba miért is aludna, meg hát hogyan? Innentől, amíg nem lett elég tejem, szépen mellétápláltunk, ki kellett tapasztalnunk, hogy mennyivel érzi jól magát (mivel nagy súllyal született és irtó nagy volt az étvágya, így egyszerre 120 ml-t kellett neki adni, ezt napi hatszor vagy többször. Paráztam is, hogy ez vagy 150-nel több, mint a bűvös testsúly kilogramm szorozva 150-nel, és túletetem, de erről majd máskor), és lőn, sokkal könnyebb dolgunk lett.
- nem mindegy a póz: na igen, más téren sem, de a baba altatásáról van jelenleg szó. A kórházban nagyon favorizálták, hogy háton vagy oldalt altassunk, és én nagyon igyekeztem. Szépen előkészített kiságy várta itthon a babánkat, ahol oldalára téve kellett volna szunyókálni. De nem akart. Sokan hangoztatják, hogy hason altatni ördögtől való, mert ugye a gyermekágyi halál (nálam jobban kevesen féltek attól, hogy megfullad). Nos elmondhatom, hogy nálunk csak ez jött be, és szerintem kellő elővigyázatossággal, ez a lehető legegészségesebb (a büfi/buki ki tud jönni, a csípőjének is jót tesz, segít a hasfájáson). Értem ez alatt a megfelelő keménységű matracot (kókusz matrac forevör) és a légzésfigyelőt (nagyon drága, nálunk is kölcsönben van, de maximális nyugalmat ad).

Kincsem a jobb alsó sarokba "tolva" alszik

- ha már póz, legyen ágy is: nem mindegy, hol az ágy és milyen. A mi kiságyunk gyönyörű, férjemé volt (még látszanak rajta a fognyomai, ahogy jól belekóstolt az élet mellett ebbe is), és jó nagy. Na pont utóbbira nincs szüksége egy babának. Képzeljük el, hogy mekkora helye volt a pocakban, hogyan vette körül az anya ölelése. És akkor kijön ebbe a világba és nem érzi csak legfeljebb a takarót. Mi orvostól kaptuk a tippet, hogy ha más nem jön be, csináljunk a szoptatós párnából kis fészket, és altassuk abba. Nos nem ez történt: mivel megfigyeltük, hogy mozgatás közben alszik, elkeseredésünkben behoztuk a szobába a babakocsit, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy pár perc múlva már szunyókál is, tologatni sem kell. Hát persze érzi, hogy valami körülveszi. Azóta már sikerült kijönnünk a babakocsiból vissza az ágyba (2 hétig volt átmeneti szállása), ráadásul a saját szobájába, de bizonyos trükkökkel: szűkítettünk a téren azáltal, hogy feltoltuk őkelmét a jobb alsó sarokba és körberaktuk plüssökkel (például saját készítésű Baymaxszel).
- vegyük észre, ha túlingereltük: nem tudom, hogy milyen gyakori másoknál, de a mi babánk addig pörög, míg átesik a ló túloldalára, ugyanakkor ilyenkorra már minden plusz inger, elodázza az elalvást. És igen, ez a plusz inger lehet az éneklés és a ringatás is. Így, két hónap után már felismerem, hogy mikor sír úgy, hogy meg tudom nyugtatni, és mikor kell letennem, hogy ingerek híján elnyugodjon. És nincs borzalmasabb érzés, mint mikor le kell ülnöm, és hagynom nyöszörögni , mert tudom, hogy rosszabbat teszek vele, ha felkapom. Ugyanígy fontos, hogy nem minden nyösszentésre veszem ki. Mindig kitűzök egy időintervallumot (általában 3-5 perc) és ha nem nyugszik meg, jön egy kis ringatás. Nem mondom, hogy mindenkinek ez válik be, de nekem nagy tanulópénz volt, hogy ha nem akarhatok szuperanya lenni, akinek a gyereke sosem sír, mert mindegy, hogy nekem a fejemben az a kép van, hogy édesen szuszog a karjaimban, ha neki nem erre van szüksége. Ez van: az én vágyaim mennek, és az ő szükségletei jönnek.

És a sokat emlegetett téma: a szülők között alvó baba. Személy szerint ezt nagyon el akartam kerülni, de nem magamnak köszönhetem, hogy sikerült. Mikor az ember olyan fáradt, hogy legszívesebben bedobná a gyerekét az ágyba, vagy megfordul a fejében, hogy "ha meghalnék, legalább alhatnék" gondolat, akkor megértem, hogy ha a szülők között elcsendesedik a baba, akkor ott is marad. Most már azt mondhatom, hogy hál Istennek, az én drága kisfiam mellettünk sem nyugodott, így került a babakocsiba, de biztos vagyok benne, hogy elgyengültünk volna, ha ezzel pár órácskát szundíthatunk. Mindezzel együtt szakemberként még mindig az az álláspontom, hogy egyrészt lehetőleg ne a szülők között, hanem valamelyik mellett legyen az ágyban, ha már "muszáj", másrészt ahogy érik az idegrendszer, meg kell próbálkozni a gyerek kiszoktatásával az ő és a szülők érdekében, még ha ez nagyon nehéz és hangos is lehet.

Szerintem nem ez lesz az egyetlen alvásos posztom, még nem merítettem ki a praktikák és indulatok témakörét, úgyhogy lehet készülni majd egy folytatásra.

Amikor minden a kaki körül forog

Hallani lehet ilyen és ehhez hasonló mondatokat fiatal szülőktől, az internetet elárasztják az "apuka viccesen pelenkázik" témájú videók, de az ember még sincs felkészülve, hogy a kezdeti időszak durva túlzással mennyire a gyerek székletéről szól. Mert ugye fontos, hogy mennyi, milyen színű és állagú, milyen gyakran jön...És ha hasfájós, arról ne is beszéljünk. Nem kell megijedni, nem fogom részletezni, hogy édes kisfiam milyeneket tojik, de egy pár "kedves" epizódot megosztok.

Ennek a bejegyzésnek a megírására egy 20 perccel ezelőtti esemény sarkallt. Fiacskám épp a játszószőnyegen fekszik hanyatt és nézi a fölé lógó játékokat, mikor angyali arcocskája egyszer csak elborul. Vörösödni kezd, és hallom ahogy nyom. Átlátom a helyzet "súlyosságát", és felelős anyaként segítek neki azzal, hogy a lábát tartom, nyomkodom, de úgy tűnik a feladat meghaladja mindkettőnk képességeit és a kis hősöm sírni kezd. Uzsgyi megyünk a gyerekszobába a pelenkázóhoz, hogy ha kell megadjuk a kezdő lökést (tudniillik már 3 napja nem jött semmi), de mikor leveszem a pelust, látom ám, hogy folyamatban van a dolog... nem is akárhogy, ugyanis közös kis életünk legaromásabb darabja készül. Nem tudom mások hogy vannak vele, de nálunk ez úgy zajlik, hogy kijön a termés, és mikor megtöröljük a popóját még jön... meg megint jön, és megint. A pelenka (ami ekkorra ugye szét van már nyitva és csak alácsúsztatva) kb a második adagra megtelik, itt kell trükkösnek lenni. Kell egy kéz, ami tartja a  lábakat a bokánál, hogy ne landoljanak a termésbe kapálózás közben. Kell egy kéz, amivel kivesszük az egy másodpercnyi szünetben a megtelt pelenkát, és kell egy kéz, amivel összehajtogatott WC papírt (lehetőleg 4 rétegűt, mert az jobb nedvszívó) csúsztatunk a popsi alá (új pelust addig fölösleges, amíg nem jött ki minden). Ha az ember megteheti, még egy negyedik kézre is szükség van kisfiúk esetén, amivel a nyomás erejétől pontosan felénk célzó fütyit igyekszünk a pelus avagy WC papír felé irányítani. Ezt hívom én négy kezesnek, és nagyon szerencsés a helyzet, ha apa otthon van pont és meg tudjuk oldani, ellenkező esetben jön a kreativitás. Most is így történt, ráadásul nem volt elég egy adag WC papír, a guriga kiürült, rohanni a fürdőszobába, de előtte még pislantott egyet, ami természetesen maga alá folyt, hogy legyen mit levenni róla és átöltöztetni... arról nem is beszélve, hogy édes kincsem annyira kimerült, hogy utána jött a dobhártyaszaggató üvöltés, míg kb 5 perc alatt megnyugodott a karomban. De jobb kint, mint bent.

Szóval az első lecke: a tisztába tétel nem a szag miatt nehéz (legalábbis egyenlőre nem). Légy kreatív, legyen nálad WC papír, és minél kevesebb ruha, amit lehetőleg nem szeretsz annyira (mondjuk a kaki nagyon jól kimosható Ultra 68-cal :) )
Második lecke: a kakinak is vannak fokozatai, változik a baba korával. Kezdjük ott, hogy életemben először a saját fiamat tettem tisztába, a kórházban megmutatták, hogyan kell ezt végrehajtani. Ekkor még a köldökére is figyelni kellett, bőszen kenegettem is, és figyeltem, mikor jön az első adag, ami még az úgynevezett magzatszurok. Ez szép lassan ürül. Már említettem, hogy Mackócskám kapott egy pár hétig tápot, amit az első itthoni napon túlzásba is vittünk, így élete első hasfájós éjszakájához jutottunk, mivel a táptól szorulása lett. Én meg döbbenten tapasztaltam, mikor másnap a gyerek feje kisimultról egyszer csak lilává vált. Szerencsére pont mellettem volt anyukám, és közölte, hogy de jó, a baba kakil. És tényleg. Pocakfájás a sohavisszanemlátásra. Ezután jött a következő sokk: a fiamnak hasmenése van. Ekkor volt egy hetes. Valami híg, vizes izé jött belőle, kis csomókkal. Te jó Ég! Az orvos előző nap mondta el, hogy ez milyen veszélyes lehet, mert kiszáradhat. Hívom a "csodavédőnőmet" (tényleg kivételesen csodás), aki elmondja, hogy figyeljem, hogy hányszor jön a termés, ha sokszor és vizes, csak az a gond. Eltelik egy nap, épp szombat van. Reggelre megint a vizes cucc, már kb ötödszörre. Na persze hétvége van, ügyelet a kórházakban. Hívom a Heim Pált (az ő számukat kaptam meg az orvostól), ahol közlik, hogy vigyem be, de ne hozzájuk, hanem a Bethesdába, mert oda vagyunk körzetesek. Hívom a bethesdás gyerekorvos barátnőmet, szerinte is vigyem be, szól az ügyeleten. Délutánra bevisszük... na ez is megérne egy külön posztot, hogy milyen csoportok akadnak az ügyeleten, talán majd máskor megírom. Másfél órát várunk a 8 napos gyerekkel, én a sírás szélén, de legalább rájövünk, hogy valami morbid módon oda van az "Ég a város, ég a ház is..." kezdetű dalért (nem is néznek hülyének az utcán, mikor a séta végére a kimerültségtől nyűgös babámnak ezt éneklem hangosan). Végre bejutunk az orvoshoz, ahol kiderül: "anyuka, ilyen a normális anyatejes kaki!". Az Ég egy adta világon minden rendben van, csak azt valahogy senki nem mondta eddig nekünk, hogy
- a babák nagy része úgy születik, hogy nem tudja bontani a laktózt, amitől a tej pici darabkákba, csomókba áll össze, a maradék anyag meg kb vízként jön. Az egész sárgás, kivéve
- a pelusban pár órát álló termék zöldes színű lesz (nem, nincs mérgezés)
- az aranyszabály kaki terén: egy nap alatt 7 és 7 nap alatt egy. Ez a termésgyakoriság megengedhető határa anyatejes baba esetén.
Ez volt az első látogatásunk a Bethesdában (utána jött a másik kettő a laktációs tanácsadóval, mindezt 1,5 hét alatt, 3 hetes kora előtt), legalább megnyugodtunk.
Harmadik lecke: a laktóz lebontása normál esetben beindul, és ritkul a kis csomag. Ellenben a mennyiség nő, ahogy a mai esetben is látszik, az állag sűrűsödik, és bizony mindent össze lehet vele kenni.

Jelenleg tömören ennyi. Tehát kedves anyukák: ne ijedjetek meg, ha a fentebb leírtakkal találkoztok, ezt teljesen normális. És még egy kis színes az anyatejes emésztéshez, avagy miért fürdet a párom félpucéran: bizony mielőtt az első termés kijön, a baba elkezd irgalmatlan mennyiségű gázt termelni (a miénk azóta is boldogan reptet galambokat, de legalább nem hasfájós), ami adott esetben úgy távozhat, hogy jön vele az anyag is. Tessék elképzelni, ahogy a lelkes apuka kb a harmadik fürdetésnél emeli át a pucér gyereket a pelenkázóról a kiskádba, amikor jön a lövés, ami beterít férjet, padlót, pelenkázót... mindent. Még pár nappal később is találunk foltokat.

Akkor szoptassunk!

Stílszerű, hogy ezzel a témával kezdjem a sort, mivel végül is ez indított el a blogírás gondolata felé. Hogy miért? Mert nagyon nincs reális kép a legtöbb kismama, lány, hölgy, nő fejében a szoptatásról, mielőtt megszületik a gyermeke. Épp ezért kétlem, hogy egy bejegyzésnél meg fogok állni a témával kapcsolatban.
Mit tudtam én és honnan előtte?
1. a szoptatás a kezdetektől egy természetes, gyönyörű dolog, az anyuka ösztönösen cselekszik, csak odateszi a babáját és ő elkezd enni - tanultam meg a filmekből. Nos ennek van némi valóság alapja (legalábbis több, mint annak a szintén filmes infónak, hogy minden szülés úgy indul, hogy anyuci a konyha közepén áll és elfolyik a magzatvíze - de erről majd máskor).
2. a szoptatás nagyon fontos epizód a kötődés kialakításában - tanultuk az egyetemen
3. ugyanakkor szoptatás nélkül is kialakul a jó kötődés - tanultam meg az örökbefogadók között töltött szakmai gyakorlatomon
4. a szoptatásra szükség van a jó immunrendszeri működéshez - tanultam meg a tájékoztatókból
5. szoptatás "nélkül" (rövid ideig tartó) is masszív lehet az immunrendszer - tanultam az életből, én akit mellétáplálással is csak 2 hónapig tudott szoptatni édesanyám
6. a szoptatás fájhat - tanultam meg egyegyetemi oktatómtól, akinek 3 gyereke volt. Ő csak azt említette, hogy a szoptatás közben felszabaduló oxitocin által kiváltott méhösszehúzódások lehetnek iszonyúak
7. a szoptatás nem is fáj és mindenki tud szoptatni - tanultam meg a szülésfelkészítőn egy "szuperanya" védőnőtől, aki "szupersokáig" szoptatott. Ő elmondta, hogy egyes anyák fájdalomra panaszkodnak, de ez "csak egy kis feszülés", és "egyébként is mindenkinek mennie kell"
8. a szoptatásról mindenki beszél, mindenki tanácsot ad, de van, amit nem mondanak el - ezt magamtól tanultam meg. És mit nem mondanak?
Vannak olyan Istentől kapott adottságokkal rendelkezők, akik tényleg csak mellre teszik a babát és megy minden, mint a karikacsapás. Valahogy ilyen anyukával még nem találkoztam, de léteznek. Mert akiket én ismerek, és a saját tapasztalatom is ez: a szoptatás kezdetben pokoli lehet.
Nem egyszer fordult elő, hogy miközben sírva próbáltam táplálni kicsi fiacskámat, azon ábrándoztam, hogy mennyivel szívesebben szülnék újra, csak ne élném át azt a fájdalmat és kétségbeesést naponta 6-7-8...12-szer. Mert hogyan is történt?
A kórházban ahogy kis Micimackóm (a jelenleg kis Michelin baba fiamat már csak így hívom) megszületett, pocira tették, majd miután kb 1 óra alatt minden mást is elrendeztek velem/rajtam (erről is később), mellre kellett tennem. Itt jött az első meglepetés, hogy a szülésznő teljesen más fogást mondott, mint a felkészítőn a védőnő. Tehát többféle is van, jó tudni. Hál' Istennek azonnal jött a kolosztrum (igen, ezt is jó tudni, hogy nem a fehér tej jön, hanem a sárga pár cseppecske, aminek úgy örülünk, hogy - ahogy nagymamám mondaná - a fenekünket csapkodnánk a földhöz, ha nem lenne felvágva :) ), és úgy éreztem minden rendben. Aztán másnap drága kisfiam kb egész nap mellen volt, mert így indul a tej. Igen ám, de mindegy, hányszor kértem segítséget, bizony a mellem már estére olyan sebes volt, hogy hozzáérni nem lehet. Ekkor jött a megmentő férj a bimbóvédővel és a gyapjúzsírral (ezt szerintem minden anyuka azonnal vigyen már a szüléshez), amiből a bimbóvédőről azonnal leállítottak a csecsemős nővérek, ugyanakkor láthattam, hogy bizony van benne tej. Éljen! gondolom én, van tejem, és mintha éreztem is volna a belövellést. Nem részletezem a kórházat tovább, a lényeg, hogy bizony felírt táppal jöttünk haza, kb felesben kapta a tejet és a tápot a kismanó és mértük minden evés után, amíg a gyerekorvos azt nem mondta, hogy ne mérjük és csak anyatej. Szóval a második napra annyira éhezett a kisfiam, hogy nem aludt csak 3-4 órát egész nap, amitől elkezdtünk idegeskedni (erről majd egy másik bejegyzésben), és végül visszaadtuk a tápot, de kiskirályfim így is volt, hogy 2 órát szopott megállás nélkül (gondolom a semmit igyekezett kiszívni). Tudatos pszichológus anyukaként félretettem minden büszkeségem és irány a laktációs tanácsadó (itt jegyzem meg, hogy fantasztikus szakember, a Bethesda gyerekorvosa, ott lehet megtalálni), aki megnyugtatptt, hogy nem jutok a pokolra a táp miatt, csak fejjek szorgalmasan (a fejés is megér egy misét majd), és megjegyezte, hogy van bizony egy kis nyelvfék, ha nem gyógyulnak a sebeim, egy hét múlva vissza kellene menni, felvágni a nyelvét. Másnapra már olyan sebes a bal mellem, hogy nem tudok belőle etetni, inkább fejek és cumi. Na itt jön a bűntudat következő foka, ugyanis létezik cumizavar: a cicit máshogy kell szopni, mint a cumit, és a baba megzavarodhat és elutasíthatja a mellet. Nem baj, jön az svéd itató... és megy is az első 4-5 szétáztatott body és üvöltő gyerek után. Marad az imádság, hogy ne zavarodjon össze. Eltelik egy hét, érik a döntés a rengeteg önváddal, hogy bizony ide vágás kell, de milyen önző dög vagyok, hogy a saját kényelmemért vágatom fel a nyelvét (persze vannak racionális érvek pl. az esetleges későbbi logopédiai problémák megelőzéséről, de akkor is!). Aztán már ott is vagyunk, kérik, hogy fogjam le a kezét, Ő üvölt én zokogok, aztán 1 perc múlva Ő nyugodt én meg sírok a lefogott gyerek emlékképétől. 10 perc múlva már szopik, mindenki boldog. Egy-két nap múlva megpróbálom "visszaadni" neki a bal mellem. Sajnos a férjem pont előttem áll mikor rátenném, a fájdalom olyan erős, hogy egy jól irányzott rugó mozdulattal majdnem sikerül megakadályoznom a jövendőbeli testvérek megszületését.
Eltelik egy hét, már nincs táp, csak lefejt tej és cici és fájdalom. Eltelik még egy hét,  már három hetes, mikor sikerül "visszaadnom" neki a bal mellem is, és azóta csak magunknak fejek. Eltelik még 1-2 hét, és már nem fáj. 5 hét. Erről hol volt szó? Gondoltam, csak én vagyok béna, de akárkivel beszélek, ugyanezt hallom. A rózsaszín kép az intimitás építéséről, pár nap alatt szertefoszlik és vagy másfél hónap mire talán valami hasonló kiépül.
Egyenlőre ennyi. Megérte a küzdelem. Mint mondtam mostanra egy 6,2 kilós kis Michelin babánk van, vagy ahogy magunk között hívjuk, pici Csabba, és én büszke vagyok, hogy Érte megtettem. De bár készítettek volna fel.
Arról még nem beszéltem, hogy a szoptatás hogyan korlátoz, milyen a "nyilvános" etetés, mennyire nem értettem, hogy miért tart 50-60 percig mikor eszik, mennyire kísértő a jóval gyorsabb cumi gondolata... de ezt majd máskor

Hol is kezdjem?

Ez az a kérdés, amit nem csak a blogírásnál, de kezdő anyukaként is feltesz magának sokszor az ember, de most maradjunk a blognál. Ha épp "szuperanyák" vagyunk, biztos egy ilyen írást is szépen strukturálva felépítenénk, kezdve az állapotossággal, majd a szüléssel, a kórházban töltött idővel, de ezt így összeszedni rengeteg idő, ami egy olyan átlagos (?) anyának, mint én, nem adatik meg egy pici baba mellett. Arról nem is beszélve, hogy szétszórt vagyok, és a két etetés-játék-pelusozás-altatás ciklus közti alvásidőt, nehéz jól beosztani, hogy mindent meg tudjak csinálni. Úgyhogy hűen magamhoz témánként fogok írni, ahogy épp eszembe jut.
Először is: egy csodálatos, gyönyörű, most már két hónapos kisfiam van, akivel életem legszebb pillanatait élem át, de igaz, hogy a legnehezebbeket is. És mindebben társam az én csodás férjem, akivel szintén megjárunk mélységeket és magasságokat is, de elképesztően elégedettek és boldogok vagyunk.
Ahogy azt a leírásban láthatjátok, szeretnék mindenről tabumentesen írni. Azt hiszem sok mindenről azért nem tudunk, mielőtt anyává válunk, mert mindenki szépíti a valóságot, vagy épp annyira szégyell bizonyos dolgokat, hogy nem beszél róla, esetleg a társadalmi konvenciók gátolják az őszinteséget. Nos, pszichológusként szeretném hinni, hogy - ha nem is mindig, de olykor - felül tudok emelkedni gátlásaimon, és itt, ezzel talán segíthetek más anyáknak, hogy kevésbé vádolják magukat, vagy akár könnyebben beszéljenek fontos kérdésekről, amikről egyébként nehéz lenne.
Sokan azt hiszik, hogy pszichológusként nekem könnyebben mennek a napok, de el kell mondanom, hogy én a kisfiamnak Anyja vagyok első sorban, és mikor három nap alatt 10 óra alvással hajnali négykor próbáltam álomba ringatni Őt, ahogy üvöltve sírt, előfordult, hogy ahogy voltam egy szál bugyiban szaladtam volna világgá, nem érdekelve, hogy mi lesz. Ilyenkor nem gondolok arra, hogy hány anyukával konzultáltam, akik hasonlókról számoltak be, hányszor nyugtattam én őket, hogy ez normális dolog. Ez csak akkor jutott eszembe, mikor már aludtam vagy két órát és meg kellett küzdenem az önváddal és bűntudattal, hogy milyen anya az, akinek ilyen jut eszébe. És ez még nem is a legdurvább gondolat.
Tehát ez a blog egy Anyuka blogja, aki miután kimászik egy gödörből, a pszichológus alapos önmonitorozásával igyekszik visszatekinteni, és ezt közzétéve hátha másnak már kisebb lesz az a gödör vagy hamarabb talál rá a létrára :)