Stílszerű, hogy ezzel a témával kezdjem a sort, mivel végül is ez indított el a blogírás gondolata felé. Hogy miért? Mert nagyon nincs reális kép a legtöbb kismama, lány, hölgy, nő fejében a szoptatásról, mielőtt megszületik a gyermeke. Épp ezért kétlem, hogy egy bejegyzésnél meg fogok állni a témával kapcsolatban.
Mit tudtam én és honnan előtte?
1. a szoptatás a kezdetektől egy természetes, gyönyörű dolog, az anyuka ösztönösen cselekszik, csak odateszi a babáját és ő elkezd enni - tanultam meg a filmekből. Nos ennek van némi valóság alapja (legalábbis több, mint annak a szintén filmes infónak, hogy minden szülés úgy indul, hogy anyuci a konyha közepén áll és elfolyik a magzatvíze - de erről majd máskor).
2. a szoptatás nagyon fontos epizód a kötődés kialakításában - tanultuk az egyetemen
3. ugyanakkor szoptatás nélkül is kialakul a jó kötődés - tanultam meg az örökbefogadók között töltött szakmai gyakorlatomon
4. a szoptatásra szükség van a jó immunrendszeri működéshez - tanultam meg a tájékoztatókból
5. szoptatás "nélkül" (rövid ideig tartó) is masszív lehet az immunrendszer - tanultam az életből, én akit mellétáplálással is csak 2 hónapig tudott szoptatni édesanyám
6. a szoptatás fájhat - tanultam meg egyegyetemi oktatómtól, akinek 3 gyereke volt. Ő csak azt említette, hogy a szoptatás közben felszabaduló oxitocin által kiváltott méhösszehúzódások lehetnek iszonyúak
7. a szoptatás nem is fáj és mindenki tud szoptatni - tanultam meg a szülésfelkészítőn egy "szuperanya" védőnőtől, aki "szupersokáig" szoptatott. Ő elmondta, hogy egyes anyák fájdalomra panaszkodnak, de ez "csak egy kis feszülés", és "egyébként is mindenkinek mennie kell"
8. a szoptatásról mindenki beszél, mindenki tanácsot ad, de van, amit nem mondanak el - ezt magamtól tanultam meg. És mit nem mondanak?
Vannak olyan Istentől kapott adottságokkal rendelkezők, akik tényleg csak mellre teszik a babát és megy minden, mint a karikacsapás. Valahogy ilyen anyukával még nem találkoztam, de léteznek. Mert akiket én ismerek, és a saját tapasztalatom is ez: a szoptatás kezdetben pokoli lehet.
Nem egyszer fordult elő, hogy miközben sírva próbáltam táplálni kicsi fiacskámat, azon ábrándoztam, hogy mennyivel szívesebben szülnék újra, csak ne élném át azt a fájdalmat és kétségbeesést naponta 6-7-8...12-szer. Mert hogyan is történt?
A kórházban ahogy kis Micimackóm (a jelenleg kis Michelin baba fiamat már csak így hívom) megszületett, pocira tették, majd miután kb 1 óra alatt minden mást is elrendeztek velem/rajtam (erről is később), mellre kellett tennem. Itt jött az első meglepetés, hogy a szülésznő teljesen más fogást mondott, mint a felkészítőn a védőnő. Tehát többféle is van, jó tudni. Hál' Istennek azonnal jött a kolosztrum (igen, ezt is jó tudni, hogy nem a fehér tej jön, hanem a sárga pár cseppecske, aminek úgy örülünk, hogy - ahogy nagymamám mondaná - a fenekünket csapkodnánk a földhöz, ha nem lenne felvágva :) ), és úgy éreztem minden rendben. Aztán másnap drága kisfiam kb egész nap mellen volt, mert így indul a tej. Igen ám, de mindegy, hányszor kértem segítséget, bizony a mellem már estére olyan sebes volt, hogy hozzáérni nem lehet. Ekkor jött a megmentő férj a bimbóvédővel és a gyapjúzsírral (ezt szerintem minden anyuka azonnal vigyen már a szüléshez), amiből a bimbóvédőről azonnal leállítottak a csecsemős nővérek, ugyanakkor láthattam, hogy bizony van benne tej. Éljen! gondolom én, van tejem, és mintha éreztem is volna a belövellést. Nem részletezem a kórházat tovább, a lényeg, hogy bizony felírt táppal jöttünk haza, kb felesben kapta a tejet és a tápot a kismanó és mértük minden evés után, amíg a gyerekorvos azt nem mondta, hogy ne mérjük és csak anyatej. Szóval a második napra annyira éhezett a kisfiam, hogy nem aludt csak 3-4 órát egész nap, amitől elkezdtünk idegeskedni (erről majd egy másik bejegyzésben), és végül visszaadtuk a tápot, de kiskirályfim így is volt, hogy 2 órát szopott megállás nélkül (gondolom a semmit igyekezett kiszívni). Tudatos pszichológus anyukaként félretettem minden büszkeségem és irány a laktációs tanácsadó (itt jegyzem meg, hogy fantasztikus szakember, a Bethesda gyerekorvosa, ott lehet megtalálni), aki megnyugtatptt, hogy nem jutok a pokolra a táp miatt, csak fejjek szorgalmasan (a fejés is megér egy misét majd), és megjegyezte, hogy van bizony egy kis nyelvfék, ha nem gyógyulnak a sebeim, egy hét múlva vissza kellene menni, felvágni a nyelvét. Másnapra már olyan sebes a bal mellem, hogy nem tudok belőle etetni, inkább fejek és cumi. Na itt jön a bűntudat következő foka, ugyanis létezik cumizavar: a cicit máshogy kell szopni, mint a cumit, és a baba megzavarodhat és elutasíthatja a mellet. Nem baj, jön az svéd itató... és megy is az első 4-5 szétáztatott body és üvöltő gyerek után. Marad az imádság, hogy ne zavarodjon össze. Eltelik egy hét, érik a döntés a rengeteg önváddal, hogy bizony ide vágás kell, de milyen önző dög vagyok, hogy a saját kényelmemért vágatom fel a nyelvét (persze vannak racionális érvek pl. az esetleges későbbi logopédiai problémák megelőzéséről, de akkor is!). Aztán már ott is vagyunk, kérik, hogy fogjam le a kezét, Ő üvölt én zokogok, aztán 1 perc múlva Ő nyugodt én meg sírok a lefogott gyerek emlékképétől. 10 perc múlva már szopik, mindenki boldog. Egy-két nap múlva megpróbálom "visszaadni" neki a bal mellem. Sajnos a férjem pont előttem áll mikor rátenném, a fájdalom olyan erős, hogy egy jól irányzott rugó mozdulattal majdnem sikerül megakadályoznom a jövendőbeli testvérek megszületését.
Eltelik egy hét, már nincs táp, csak lefejt tej és cici és fájdalom. Eltelik még egy hét, már három hetes, mikor sikerül "visszaadnom" neki a bal mellem is, és azóta csak magunknak fejek. Eltelik még 1-2 hét, és már nem fáj. 5 hét. Erről hol volt szó? Gondoltam, csak én vagyok béna, de akárkivel beszélek, ugyanezt hallom. A rózsaszín kép az intimitás építéséről, pár nap alatt szertefoszlik és vagy másfél hónap mire talán valami hasonló kiépül.
Egyenlőre ennyi. Megérte a küzdelem. Mint mondtam mostanra egy 6,2 kilós kis Michelin babánk van, vagy ahogy magunk között hívjuk, pici Csabba, és én büszke vagyok, hogy Érte megtettem. De bár készítettek volna fel.
Arról még nem beszéltem, hogy a szoptatás hogyan korlátoz, milyen a "nyilvános" etetés, mennyire nem értettem, hogy miért tart 50-60 percig mikor eszik, mennyire kísértő a jóval gyorsabb cumi gondolata... de ezt majd máskor
Mit tudtam én és honnan előtte?
1. a szoptatás a kezdetektől egy természetes, gyönyörű dolog, az anyuka ösztönösen cselekszik, csak odateszi a babáját és ő elkezd enni - tanultam meg a filmekből. Nos ennek van némi valóság alapja (legalábbis több, mint annak a szintén filmes infónak, hogy minden szülés úgy indul, hogy anyuci a konyha közepén áll és elfolyik a magzatvíze - de erről majd máskor).
2. a szoptatás nagyon fontos epizód a kötődés kialakításában - tanultuk az egyetemen
3. ugyanakkor szoptatás nélkül is kialakul a jó kötődés - tanultam meg az örökbefogadók között töltött szakmai gyakorlatomon
4. a szoptatásra szükség van a jó immunrendszeri működéshez - tanultam meg a tájékoztatókból
5. szoptatás "nélkül" (rövid ideig tartó) is masszív lehet az immunrendszer - tanultam az életből, én akit mellétáplálással is csak 2 hónapig tudott szoptatni édesanyám
6. a szoptatás fájhat - tanultam meg egyegyetemi oktatómtól, akinek 3 gyereke volt. Ő csak azt említette, hogy a szoptatás közben felszabaduló oxitocin által kiváltott méhösszehúzódások lehetnek iszonyúak
7. a szoptatás nem is fáj és mindenki tud szoptatni - tanultam meg a szülésfelkészítőn egy "szuperanya" védőnőtől, aki "szupersokáig" szoptatott. Ő elmondta, hogy egyes anyák fájdalomra panaszkodnak, de ez "csak egy kis feszülés", és "egyébként is mindenkinek mennie kell"
8. a szoptatásról mindenki beszél, mindenki tanácsot ad, de van, amit nem mondanak el - ezt magamtól tanultam meg. És mit nem mondanak?
Vannak olyan Istentől kapott adottságokkal rendelkezők, akik tényleg csak mellre teszik a babát és megy minden, mint a karikacsapás. Valahogy ilyen anyukával még nem találkoztam, de léteznek. Mert akiket én ismerek, és a saját tapasztalatom is ez: a szoptatás kezdetben pokoli lehet.
Nem egyszer fordult elő, hogy miközben sírva próbáltam táplálni kicsi fiacskámat, azon ábrándoztam, hogy mennyivel szívesebben szülnék újra, csak ne élném át azt a fájdalmat és kétségbeesést naponta 6-7-8...12-szer. Mert hogyan is történt?
A kórházban ahogy kis Micimackóm (a jelenleg kis Michelin baba fiamat már csak így hívom) megszületett, pocira tették, majd miután kb 1 óra alatt minden mást is elrendeztek velem/rajtam (erről is később), mellre kellett tennem. Itt jött az első meglepetés, hogy a szülésznő teljesen más fogást mondott, mint a felkészítőn a védőnő. Tehát többféle is van, jó tudni. Hál' Istennek azonnal jött a kolosztrum (igen, ezt is jó tudni, hogy nem a fehér tej jön, hanem a sárga pár cseppecske, aminek úgy örülünk, hogy - ahogy nagymamám mondaná - a fenekünket csapkodnánk a földhöz, ha nem lenne felvágva :) ), és úgy éreztem minden rendben. Aztán másnap drága kisfiam kb egész nap mellen volt, mert így indul a tej. Igen ám, de mindegy, hányszor kértem segítséget, bizony a mellem már estére olyan sebes volt, hogy hozzáérni nem lehet. Ekkor jött a megmentő férj a bimbóvédővel és a gyapjúzsírral (ezt szerintem minden anyuka azonnal vigyen már a szüléshez), amiből a bimbóvédőről azonnal leállítottak a csecsemős nővérek, ugyanakkor láthattam, hogy bizony van benne tej. Éljen! gondolom én, van tejem, és mintha éreztem is volna a belövellést. Nem részletezem a kórházat tovább, a lényeg, hogy bizony felírt táppal jöttünk haza, kb felesben kapta a tejet és a tápot a kismanó és mértük minden evés után, amíg a gyerekorvos azt nem mondta, hogy ne mérjük és csak anyatej. Szóval a második napra annyira éhezett a kisfiam, hogy nem aludt csak 3-4 órát egész nap, amitől elkezdtünk idegeskedni (erről majd egy másik bejegyzésben), és végül visszaadtuk a tápot, de kiskirályfim így is volt, hogy 2 órát szopott megállás nélkül (gondolom a semmit igyekezett kiszívni). Tudatos pszichológus anyukaként félretettem minden büszkeségem és irány a laktációs tanácsadó (itt jegyzem meg, hogy fantasztikus szakember, a Bethesda gyerekorvosa, ott lehet megtalálni), aki megnyugtatptt, hogy nem jutok a pokolra a táp miatt, csak fejjek szorgalmasan (a fejés is megér egy misét majd), és megjegyezte, hogy van bizony egy kis nyelvfék, ha nem gyógyulnak a sebeim, egy hét múlva vissza kellene menni, felvágni a nyelvét. Másnapra már olyan sebes a bal mellem, hogy nem tudok belőle etetni, inkább fejek és cumi. Na itt jön a bűntudat következő foka, ugyanis létezik cumizavar: a cicit máshogy kell szopni, mint a cumit, és a baba megzavarodhat és elutasíthatja a mellet. Nem baj, jön az svéd itató... és megy is az első 4-5 szétáztatott body és üvöltő gyerek után. Marad az imádság, hogy ne zavarodjon össze. Eltelik egy hét, érik a döntés a rengeteg önváddal, hogy bizony ide vágás kell, de milyen önző dög vagyok, hogy a saját kényelmemért vágatom fel a nyelvét (persze vannak racionális érvek pl. az esetleges későbbi logopédiai problémák megelőzéséről, de akkor is!). Aztán már ott is vagyunk, kérik, hogy fogjam le a kezét, Ő üvölt én zokogok, aztán 1 perc múlva Ő nyugodt én meg sírok a lefogott gyerek emlékképétől. 10 perc múlva már szopik, mindenki boldog. Egy-két nap múlva megpróbálom "visszaadni" neki a bal mellem. Sajnos a férjem pont előttem áll mikor rátenném, a fájdalom olyan erős, hogy egy jól irányzott rugó mozdulattal majdnem sikerül megakadályoznom a jövendőbeli testvérek megszületését.
Eltelik egy hét, már nincs táp, csak lefejt tej és cici és fájdalom. Eltelik még egy hét, már három hetes, mikor sikerül "visszaadnom" neki a bal mellem is, és azóta csak magunknak fejek. Eltelik még 1-2 hét, és már nem fáj. 5 hét. Erről hol volt szó? Gondoltam, csak én vagyok béna, de akárkivel beszélek, ugyanezt hallom. A rózsaszín kép az intimitás építéséről, pár nap alatt szertefoszlik és vagy másfél hónap mire talán valami hasonló kiépül.
Egyenlőre ennyi. Megérte a küzdelem. Mint mondtam mostanra egy 6,2 kilós kis Michelin babánk van, vagy ahogy magunk között hívjuk, pici Csabba, és én büszke vagyok, hogy Érte megtettem. De bár készítettek volna fel.
Arról még nem beszéltem, hogy a szoptatás hogyan korlátoz, milyen a "nyilvános" etetés, mennyire nem értettem, hogy miért tart 50-60 percig mikor eszik, mennyire kísértő a jóval gyorsabb cumi gondolata... de ezt majd máskor
Hú, mennyi szenvedés. Azért a csecsemős nővérek nem álltak a helyzet magaslatán, az ő dolguk lett volna megtanítani a szoptatást. Egyébként nálam az első pont megtörtént, tegyük hozzá, hogy anyós konyhájában.
VálaszTörlésMegérte. Egyébként próbáltak segíteni, de ahányan voltak annyi félét mondtak
VálaszTörlés