Mint a bemutatkozásomból is kitűnik, kis családunk jelenleg négy állandó tagból áll: apa, anya, baba és kutya. Ötödik a macskánk, de ő igazi macskatermészet, így leginkább enni jön (plusz a terhesség alatt a toxoplazmózistól tartva - amire 26 év "macskanyalogatás" után negatív leletem lett - rászoktattuk, hogy csak kaját kap bent), de nagyon udvarias, mert tudja, hogy hova mehet, és hova nem. Mivel drága macskánk, Nilix (minden állatunknak sci-fiből volt eddig is a neve, és valószínűleg a jövőben is így lesz) nem oszt vagy szoroz a hétköznapjaink tekintetében, így Tali Sirius Black és a kutyás-babás vagy babás-kutyás élet jelen bejegyzés témája.
Először is el kell helyezni Talit kronológiailag. Közel két éve költöztünk át a nagymamám házába, így lett kertünk. Mivel én úgy nőttem fel, hogy rengeteg állatunk volt (értsd valóban rengeteg), egyértelműnek tartottam, hogy lesz egy kutyánk. Méghozzá kis termetű és kölyök (mert kirándulásnál egyszerűbb bevágni a hátizsákba, ha fáradt - persze kiderült, hogy ő is bírja az utat és utál hátizsákban ülni). Csak drága páromat kellett meggyőzni, aki ugyan velem ellentétben vidéken nőtt fel, de sokkal kevésbé állat közelben. Végül megfelelő érvek mellet, kiválasztottuk álmaink kutyusát, egy fekete bichon havanese leányzót, aki röviden Tali/Talicska, hosszan pedig fekete kutya lévén a Sirius Black nevet kapta. És így lett egy szőrgyerekünk a Harlow-i drótanya-szőranya mintájára. Tali lett a mi próbánk, hogy mennyire tudunk következetesek lenni, és számomra ő döntötte el a fontos kérdést: hogy fogok tudni felkelni egy babához, ha annyira szeretek aludni. Talicska kosara mellém került, és már első éjszaka a legapróbb nyüszögésre ébredtem, vittem ki pisilni... (azóta nem csak nyösszent, de horkol is). Tehát menni fog ez a gyerkőccel is (hozzá is láttunk a "projekthez" egy fél évvel később).
Nevelgettük kis szőrcsomónkat, fegyelmeztük, még ha olyan cuki volt is, és teszteltük a képességeit. Ha a szakkönyvet nézzük, a havanese-ek okosak, gyerekkedvelők és nem hullajtják a szőrüket, hanem vágni kell nekik. Nos őkelme nem egy törzskönyves példány, de pontosan ilyen. Volt egy esetem pszichológusként, ahol a kislánynak komoly kapcsolatteremtési nehézségei voltak, és Tali vált a segítőmmé, de olyan is akadt, hogy 4-5 gyerek húzta-nyúzta és ő csak békésen tűrt (tervben is van, hogy mindketten levizsgázzunk kutyaasszisztált terápiához). Így kevésbé aggódhattunk, hogy mi lesz majd a saját gyerekkel.
És megszületett pici fiunk. Mielőtt jön a baba, tudatos, előrelátó szülőként berendezzük a babaszobát, majd ott alszik, ne szokjon a mi ágyunkba és Talicska is megtanulja, hogy a kisszoba küszöbét tilos átlépnie. Aztán megszületik a csöppség és mire hazajövünk vele, közös megegyezésre apa már átvitte a kiságyat a miénk mellé (ez a sztori is megér majd egy külön bejegyzést), Talcsi így a kezdetekre átköltözik a szüleimhez (akik nem mellesleg kertszomszédok, és általában náluk alszik, ha nekünk esetleg nélküle kell elutaznunk). Azaz átköltözne, mert ő inkább az ajtóban alszik nálunk. Sebaj. Jön a védőnő, rákérdezek, hogy mikor engedjük vissza a kutyát, mert nagyon hiányzik. Ő elmondja, hogy akármikor, míg Mackócskánk nem kúszik-mászik, addig úgyis külön szinten mozognak. Na nagy örömmel visszahozzuk a kosarat, és este behívjuk a kutyát. Aki az éjféli sírásra, etetésre úgy is dönt, hogy köszöni, elég volt, és kimegy. Azóta annyi változás van, hogy az első ébredésig velünk marad.
De hogy reagált az új jövevényre. Még a kórházból hazaküldtem a párommal pisis pelust és textil pelust, amin aludt a kisfiunk és ő megszagoltatta mindkét kutyával (ja igen, 2 van, de csak Tali a miénk, a tehénke nagyságú, velünk szemben birka természetű moszkvai őrkutya anyukáméké). Aztán mikor hazajöttünk és igényük volt rá, mindig engedtük, hogy megszagolják a kis legényt magát, persze nem a szabad bőrfelületét. És lőn, semmi problémánk nem volt, sőt ha kismanónk sír, Tali hamarabb hallja és szól nekünk, ha szellőztetjük őkelmét a teraszon, a kis pamacs a nagy kutyát és a macskákat is távol tartja. Persze elővigyázatosság kell, ne legyen a kutya egyedül a babával.
És a lelki oldal? A kisfiamat nem féltem, ellenben piciben már tapasztaljuk a férjemmel, milyen lesz, ha kis tesó jön,és majd drága fiacskánkra kevesebb idő jut. Mert elég szívszakasztó, mikor épp szoptatok a gyerekszobában, és feltűnik egy kis fekete borzas fej, csóválja a farkát, majd kisvártatva a szájában egy labdával - kötelességtudóan nem átlépve a küszöböt - leül az ajtóban és vár rám. És én nem tudok menni. Féltékeny a kis szentem, de nem bántaná a babát (persze ne legyünk hülyék és ne kísértsük a sorsot). Úgyhogy igyekszünk szétszakadni a párommal, megadni mindenki kis szerettünknek a neki járó időt és odaadást, még ha ez nehéz is. De legalább kárpótoljuk őt az esti sétákkal, amikor egyikünk a babakocsit, másikunk a kutyát viszi (a kettőt együtt elég veszélyes lenne). Aztán most, hogy királyfink már tartja a mellkasát,hagytuk, hogy szembetalálkozzanak. Nehéz volt a kis szőrcsomi örömét mederben tartani, de öröm volt nézni (főleg elképzelni a jövőbeni kapcsolatukat).
Itt egy cím, ahol van pár érv a gyerek-kutya kombó mellett: http://kutyabarat.hu/hirek/1175/12_ok_amiert_minden_gyereknek_kutya_mellett_kene_felnonie.
És ja, "haters gonna hate it", nálunk is van aki sápítozik meg "nem vagytok normális"-azik, sőt olyan is akadt, aki mióta megtapasztalta, hogy kutyánk van a házban (akkor még nem született meg a kisfiunk), azóta nem jön látogatóba. Azt hiszem nem leszünk tőle kevesebbek :)
Először is el kell helyezni Talit kronológiailag. Közel két éve költöztünk át a nagymamám házába, így lett kertünk. Mivel én úgy nőttem fel, hogy rengeteg állatunk volt (értsd valóban rengeteg), egyértelműnek tartottam, hogy lesz egy kutyánk. Méghozzá kis termetű és kölyök (mert kirándulásnál egyszerűbb bevágni a hátizsákba, ha fáradt - persze kiderült, hogy ő is bírja az utat és utál hátizsákban ülni). Csak drága páromat kellett meggyőzni, aki ugyan velem ellentétben vidéken nőtt fel, de sokkal kevésbé állat közelben. Végül megfelelő érvek mellet, kiválasztottuk álmaink kutyusát, egy fekete bichon havanese leányzót, aki röviden Tali/Talicska, hosszan pedig fekete kutya lévén a Sirius Black nevet kapta. És így lett egy szőrgyerekünk a Harlow-i drótanya-szőranya mintájára. Tali lett a mi próbánk, hogy mennyire tudunk következetesek lenni, és számomra ő döntötte el a fontos kérdést: hogy fogok tudni felkelni egy babához, ha annyira szeretek aludni. Talicska kosara mellém került, és már első éjszaka a legapróbb nyüszögésre ébredtem, vittem ki pisilni... (azóta nem csak nyösszent, de horkol is). Tehát menni fog ez a gyerkőccel is (hozzá is láttunk a "projekthez" egy fél évvel később).
És megszületett pici fiunk. Mielőtt jön a baba, tudatos, előrelátó szülőként berendezzük a babaszobát, majd ott alszik, ne szokjon a mi ágyunkba és Talicska is megtanulja, hogy a kisszoba küszöbét tilos átlépnie. Aztán megszületik a csöppség és mire hazajövünk vele, közös megegyezésre apa már átvitte a kiságyat a miénk mellé (ez a sztori is megér majd egy külön bejegyzést), Talcsi így a kezdetekre átköltözik a szüleimhez (akik nem mellesleg kertszomszédok, és általában náluk alszik, ha nekünk esetleg nélküle kell elutaznunk). Azaz átköltözne, mert ő inkább az ajtóban alszik nálunk. Sebaj. Jön a védőnő, rákérdezek, hogy mikor engedjük vissza a kutyát, mert nagyon hiányzik. Ő elmondja, hogy akármikor, míg Mackócskánk nem kúszik-mászik, addig úgyis külön szinten mozognak. Na nagy örömmel visszahozzuk a kosarat, és este behívjuk a kutyát. Aki az éjféli sírásra, etetésre úgy is dönt, hogy köszöni, elég volt, és kimegy. Azóta annyi változás van, hogy az első ébredésig velünk marad.
De hogy reagált az új jövevényre. Még a kórházból hazaküldtem a párommal pisis pelust és textil pelust, amin aludt a kisfiunk és ő megszagoltatta mindkét kutyával (ja igen, 2 van, de csak Tali a miénk, a tehénke nagyságú, velünk szemben birka természetű moszkvai őrkutya anyukáméké). Aztán mikor hazajöttünk és igényük volt rá, mindig engedtük, hogy megszagolják a kis legényt magát, persze nem a szabad bőrfelületét. És lőn, semmi problémánk nem volt, sőt ha kismanónk sír, Tali hamarabb hallja és szól nekünk, ha szellőztetjük őkelmét a teraszon, a kis pamacs a nagy kutyát és a macskákat is távol tartja. Persze elővigyázatosság kell, ne legyen a kutya egyedül a babával.
És a lelki oldal? A kisfiamat nem féltem, ellenben piciben már tapasztaljuk a férjemmel, milyen lesz, ha kis tesó jön,és majd drága fiacskánkra kevesebb idő jut. Mert elég szívszakasztó, mikor épp szoptatok a gyerekszobában, és feltűnik egy kis fekete borzas fej, csóválja a farkát, majd kisvártatva a szájában egy labdával - kötelességtudóan nem átlépve a küszöböt - leül az ajtóban és vár rám. És én nem tudok menni. Féltékeny a kis szentem, de nem bántaná a babát (persze ne legyünk hülyék és ne kísértsük a sorsot). Úgyhogy igyekszünk szétszakadni a párommal, megadni mindenki kis szerettünknek a neki járó időt és odaadást, még ha ez nehéz is. De legalább kárpótoljuk őt az esti sétákkal, amikor egyikünk a babakocsit, másikunk a kutyát viszi (a kettőt együtt elég veszélyes lenne). Aztán most, hogy királyfink már tartja a mellkasát,hagytuk, hogy szembetalálkozzanak. Nehéz volt a kis szőrcsomi örömét mederben tartani, de öröm volt nézni (főleg elképzelni a jövőbeni kapcsolatukat).
Itt egy cím, ahol van pár érv a gyerek-kutya kombó mellett: http://kutyabarat.hu/hirek/1175/12_ok_amiert_minden_gyereknek_kutya_mellett_kene_felnonie.
És ja, "haters gonna hate it", nálunk is van aki sápítozik meg "nem vagytok normális"-azik, sőt olyan is akadt, aki mióta megtapasztalta, hogy kutyánk van a házban (akkor még nem született meg a kisfiunk), azóta nem jön látogatóba. Azt hiszem nem leszünk tőle kevesebbek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése