Talán sejteni lehet, hogy a mai bejegyzés kicsit korábbról szól majd, mint az eddigiek, hiszen a várandósságot megelőző időszakról lesz szó.
Vannak párok, akik gondolnak egyet: legyen gyerekünk, és hipp-hopp, össze is jön. Vannak párok, akik nem gondolnak egyet, és hipp-hopp, össze is jött. Vannak nem párok, akik nem gondolnak, és hipp-hopp, össze is jött. És vannak azok a párok, akik gondolnak egyet, meg kettőt, meg hármat... és nem jön össze egyhamar. Az utóbbiak közé tartoztunk mi is. Szóljon ez a poszt most arról, hogy min is megy át az az anyuka (apuka is biztos, de nem neki "kell" teherbe esni), aki csak vár, meg vár és reménykedik hónapokon át.
Akkor kezdjük az elején. Többször hallottam már a baba-projekt kifejezést, sok pár használja, amikor eldöntik, hogy gyereket akarnak. Nálunk mielőtt eldöntöttük, miniszterelnök-projektnek neveztük el a gyerekvállalást, mivel még mikor összejöttük párommal, megállapítottuk, hogy olyan fantasztikusak vagyunk együtt, hogy a mi gyermekünk a világ csodája lesz, amiből következik, hogy akár miniszterelnök is lehetne (az már csak plusz volt, hogy a férjem - aki akkor még csak a vőlegényem volt - épp EU-s dolgokról tanult, és kitaláltuk, hogy az Uniónak is érdeke, hogy az országnak normális vezetője legyen, így majd pályázunk, és ők fogják fizetni a gyerekünk neveltetését). Na ez csak a vicc része. A valóság nehezebb volt.
Először majd három éve találtuk, ki hogy akár jöhetne is a baba. Ez még nem volt komoly elhatározás, de arra jutottunk, hogy abbahagyom a gyógyszer szedését. És itt jön az első fontos részlet, amit sajnos elég messziről kell indítanom. Mikor 16 éves voltam, az anorexia szélére sodródtam. Most nem fejteném ki, hogy mi történt, de a lényeg, hogy fél évig nem volt ciklusom. Miután rendeződött az étkezésem, és szedtem E-vitamint, helyreállt a "rend", visszajött a Mikulás, de teljes káosz volt, hogy mikor jött éppen. Erre következett, hogy a bőrgyógyász pár évvel később elküldött a nőgyógyászhoz, ahol a második "szakember" (az elsőt hamar otthagytam mert konkrétan perverz volt) megállapította, hogy mikrocisztáim vannak, így policisztás ovárium szindrómát (PCOS) diagnosztizált és felírt egy gyógyszert. Ezt a gyógyszert már három éve szedtem, mikor egy gyomorfertőzés miatt bekerültem a sürgősségire, ahol nőgyógyász is megvizsgált alaposan, és megmondta: vannak itt ciszták, de ez nem PCOS. Nem tudom miért, de szedtem tovább a gyógyszert, amíg a fent említett időpontban abba nem hagytam, és a "véletlen" is hozzásegített a dokim azonnali leváltásához. Kb 1,5 hónapig nem jött meg a menstruációm, el lehet képzelni, hány tesztet csináltam. Negatívan. Jött egy új, fiatal, orvos, aki végre tényleg megvizsgált és elmondta, hogy a gyógyszert, egy- maximum 2 évig szabadott volna szednem. Éljen. De legalább kiderült, hogy valóban nincs PCOS-m, se inzulinrezisztenciám, a hormonháztartásom ellenben tropa lett, el is halasztottuk a gyerekvállalási terveinket. 4 hónapig nem jött meg, kaptam gyógyszert, attól megjött. Majd repeat! Újabb 4 hónap. Már kezdtem elkenődni, mikor egyszer csak beállt a rendszer (talán a sportolás, nem tudom). Ez volt augusztus, mi pedig októberben teljes mellszélességgel belevetettük magunkat a "baba-projektbe". Ez kezdetekben problémákba ütközött, mert a férjem kapott egy csodásmesés boszorkányt főnöknek, aki mellett látástól Mikulásig dolgozott, én pedig nyertem magamnak 8+1 ellátandó intézményt, így felmosórongy állapotban vajmi kevés kedvünk volt hancúrozni, azt pedig már az elején lefektettük szabálynak (ha már mást nem sikerült adott állapotban lefektetni), hogy kényszerből nem csináljuk. Tehát aludni jártunk haza.
Teltek a hónapok, és jött az aggódás. Miért nem jön össze? Hülye pszichológusként persze eszembe jutott, hogy mi van ha nem működik a kémia, hiszen annyira szerettük és szeretjük egymást, azt hittük, hogy azonnal teherbe esek. A másik visszatérő gondolat: én nem is vagyok nő, ha még erre az alapverő dologra sem vagyok képes. Közben számolgatni próbáltam, de a ciklusom hossza 1-2 napot váltakozott, nem tudtam, hogy most akkor hanyadik napot nézzem. Ellenben minden egyes fél napos késénél reménykedtem.
Az ember 3-4 hónap után a praktikákhoz fordul. Milyen pozíciót vegyen fel, mit egyen és további bölcsességek. Jött a barátcserje kapszula, és pár hónap után ment is. Annyi hatása volt, hogy 32-ről 28 nap lett a ciklusom (csak míg szedtem), és elkezdett fájni a mellem, ami további hamis reményt okozott. Mindeközben jött több helyről az egyes számú kedvenc tanács: ne izguld túl, akkor nehezebben sikerül. Ki is kapcsoltam az izgulás gombot... ja nem. Várj, az nem így megy. Nyárra már láttuk a lelki szemeink előtt a lombik programot és az örökbefogadást (már a házasságunk elején tisztáztuk, hogy így vagy úgy, de lesz gyerekünk), különös tekintettek az én kétes kórelőzményemre.
Augusztusra már időpontom volt az új dokimhoz, mentünk is mindketten. A férjem októberre tudott betervezni egy látogatást az andrológián, én megkaptam a beutalókat vérvételre.
Mindezek mellett egy adag lelki válságot is megéltünk. Tudni kell rólam/rólunk, hogy keresztények vagyunk, és fontos számunkra a hitünk. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hogyan imádkozzam a gyerekért, inkább bebújtam a "legyen meg a Te akaratod" mögé, mert nem mertem kérni, hisz mi van, ha nem adja meg. Aztán június végén elhatároztuk magunkat, és minden nap hitvallást tettünk, hogy júliusban babát ad nekünk az Isten. És eljött a július vége, 28-a, és megjött a vérzésem. Összeomlottam, sírtam, elbizonytalanodtam. Aztán este elővettük a Bibliát, és a következő magyarázatot kaptuk hozzá: "kérj Istentől, még akkor is, ha már elfogytak az emberi lehetőségek". Ezt ki is írtam a falra az ágyam mellé, és eldöntöttem, hogy akkor egy kicsit élek is augusztusban. Mert az előtte való 9 hónapig bizony úgy vigyáztam magamra, mintha már a pocakomban lett volna egy kis élet: nem ittam alkoholt, nem csináltam semmit, ami veszélyeztethet egy babát, és a reklámokat bevéve, többször is nekikezdtem a terhes vitaminoknak.
Így nekimentem az augusztusnak. Voltam ugyan orvosnál, hogy lássuk, mi baj lehet (a beutalóval a szeptemberi ciklus 3. napján kellett menni vérvételre), de majd egy év után először engedtem magam el annyira egy barátnőm leánybúcsúján majd esküvőjén, hogy igyak és becsípjek (persze csak cuki szintig). Mindemellett aktív testmozgásba kezdtem, és ezt a házaséletünkre is bevezettünk: ha törik-ha szakad minden másnap együtt voltunk, de csak ha akartuk. Meglepő módon, nemhogy kötelezőnek nem éreztük, jobban élveztük egymást, mint valaha. Persze baba utáni vágyat nem tudtam kikapcsolni, azért élt bennem minden nap a remény. Így jutottunk el a szeptemberig, mikor vártam, hogy megjöjjön. Közben egyetlen furcsaságot éreztem, máshogy fájt a mellem, de egyszerre vágytam és féltem a reménytől. Aztán 3 nap csúszás után, alig vártam a reggelt. Előtte minden tesztnél tudott róla a férjem, most senkinek nem szóltam. Csak bevonultam a fürdőszobába, és pár perc múlva már kiabáltam is életem szerelmének.
Szóval a júliusi kétségbeesés után, alig 1-2 héttel már ott volt az a pici élet, aki most a szomszéd szobában kiabál a fáradtságtól az apja karjában, mert még nem tudja, hogy az a jó neki ha elalszik. Lehet teóriákat gyártani, hogy mitől sikerült. Attól, hogy elengedtem magam, a sok szextől, a sportolástól... szerintem minden számított, de én Isten csodájának tekintem.
Hogy mi lett volna, ha nem sikerül? Nem tudom, de mindennek oka van. És nekem/nekünk most így jó. Még ha ma egész nap elégedetlenkedik is. Mindig igyekszem erre a 10 hónapra, a sok félelemre és izgulásra gondolni, az elkeseredett várakozásra, mikor a 6 és fél kiló negyed órás rugóztatása után még mindig beszakad a dobhártyám. És ha erre gondolok, mosolyogva süketülök meg :)
Vannak párok, akik gondolnak egyet: legyen gyerekünk, és hipp-hopp, össze is jön. Vannak párok, akik nem gondolnak egyet, és hipp-hopp, össze is jött. Vannak nem párok, akik nem gondolnak, és hipp-hopp, össze is jött. És vannak azok a párok, akik gondolnak egyet, meg kettőt, meg hármat... és nem jön össze egyhamar. Az utóbbiak közé tartoztunk mi is. Szóljon ez a poszt most arról, hogy min is megy át az az anyuka (apuka is biztos, de nem neki "kell" teherbe esni), aki csak vár, meg vár és reménykedik hónapokon át.
Akkor kezdjük az elején. Többször hallottam már a baba-projekt kifejezést, sok pár használja, amikor eldöntik, hogy gyereket akarnak. Nálunk mielőtt eldöntöttük, miniszterelnök-projektnek neveztük el a gyerekvállalást, mivel még mikor összejöttük párommal, megállapítottuk, hogy olyan fantasztikusak vagyunk együtt, hogy a mi gyermekünk a világ csodája lesz, amiből következik, hogy akár miniszterelnök is lehetne (az már csak plusz volt, hogy a férjem - aki akkor még csak a vőlegényem volt - épp EU-s dolgokról tanult, és kitaláltuk, hogy az Uniónak is érdeke, hogy az országnak normális vezetője legyen, így majd pályázunk, és ők fogják fizetni a gyerekünk neveltetését). Na ez csak a vicc része. A valóság nehezebb volt.
Először majd három éve találtuk, ki hogy akár jöhetne is a baba. Ez még nem volt komoly elhatározás, de arra jutottunk, hogy abbahagyom a gyógyszer szedését. És itt jön az első fontos részlet, amit sajnos elég messziről kell indítanom. Mikor 16 éves voltam, az anorexia szélére sodródtam. Most nem fejteném ki, hogy mi történt, de a lényeg, hogy fél évig nem volt ciklusom. Miután rendeződött az étkezésem, és szedtem E-vitamint, helyreállt a "rend", visszajött a Mikulás, de teljes káosz volt, hogy mikor jött éppen. Erre következett, hogy a bőrgyógyász pár évvel később elküldött a nőgyógyászhoz, ahol a második "szakember" (az elsőt hamar otthagytam mert konkrétan perverz volt) megállapította, hogy mikrocisztáim vannak, így policisztás ovárium szindrómát (PCOS) diagnosztizált és felírt egy gyógyszert. Ezt a gyógyszert már három éve szedtem, mikor egy gyomorfertőzés miatt bekerültem a sürgősségire, ahol nőgyógyász is megvizsgált alaposan, és megmondta: vannak itt ciszták, de ez nem PCOS. Nem tudom miért, de szedtem tovább a gyógyszert, amíg a fent említett időpontban abba nem hagytam, és a "véletlen" is hozzásegített a dokim azonnali leváltásához. Kb 1,5 hónapig nem jött meg a menstruációm, el lehet képzelni, hány tesztet csináltam. Negatívan. Jött egy új, fiatal, orvos, aki végre tényleg megvizsgált és elmondta, hogy a gyógyszert, egy- maximum 2 évig szabadott volna szednem. Éljen. De legalább kiderült, hogy valóban nincs PCOS-m, se inzulinrezisztenciám, a hormonháztartásom ellenben tropa lett, el is halasztottuk a gyerekvállalási terveinket. 4 hónapig nem jött meg, kaptam gyógyszert, attól megjött. Majd repeat! Újabb 4 hónap. Már kezdtem elkenődni, mikor egyszer csak beállt a rendszer (talán a sportolás, nem tudom). Ez volt augusztus, mi pedig októberben teljes mellszélességgel belevetettük magunkat a "baba-projektbe". Ez kezdetekben problémákba ütközött, mert a férjem kapott egy csodásmesés boszorkányt főnöknek, aki mellett látástól Mikulásig dolgozott, én pedig nyertem magamnak 8+1 ellátandó intézményt, így felmosórongy állapotban vajmi kevés kedvünk volt hancúrozni, azt pedig már az elején lefektettük szabálynak (ha már mást nem sikerült adott állapotban lefektetni), hogy kényszerből nem csináljuk. Tehát aludni jártunk haza.
Teltek a hónapok, és jött az aggódás. Miért nem jön össze? Hülye pszichológusként persze eszembe jutott, hogy mi van ha nem működik a kémia, hiszen annyira szerettük és szeretjük egymást, azt hittük, hogy azonnal teherbe esek. A másik visszatérő gondolat: én nem is vagyok nő, ha még erre az alapverő dologra sem vagyok képes. Közben számolgatni próbáltam, de a ciklusom hossza 1-2 napot váltakozott, nem tudtam, hogy most akkor hanyadik napot nézzem. Ellenben minden egyes fél napos késénél reménykedtem.
Az ember 3-4 hónap után a praktikákhoz fordul. Milyen pozíciót vegyen fel, mit egyen és további bölcsességek. Jött a barátcserje kapszula, és pár hónap után ment is. Annyi hatása volt, hogy 32-ről 28 nap lett a ciklusom (csak míg szedtem), és elkezdett fájni a mellem, ami további hamis reményt okozott. Mindeközben jött több helyről az egyes számú kedvenc tanács: ne izguld túl, akkor nehezebben sikerül. Ki is kapcsoltam az izgulás gombot... ja nem. Várj, az nem így megy. Nyárra már láttuk a lelki szemeink előtt a lombik programot és az örökbefogadást (már a házasságunk elején tisztáztuk, hogy így vagy úgy, de lesz gyerekünk), különös tekintettek az én kétes kórelőzményemre.
Augusztusra már időpontom volt az új dokimhoz, mentünk is mindketten. A férjem októberre tudott betervezni egy látogatást az andrológián, én megkaptam a beutalókat vérvételre.
Mindezek mellett egy adag lelki válságot is megéltünk. Tudni kell rólam/rólunk, hogy keresztények vagyunk, és fontos számunkra a hitünk. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy hogyan imádkozzam a gyerekért, inkább bebújtam a "legyen meg a Te akaratod" mögé, mert nem mertem kérni, hisz mi van, ha nem adja meg. Aztán június végén elhatároztuk magunkat, és minden nap hitvallást tettünk, hogy júliusban babát ad nekünk az Isten. És eljött a július vége, 28-a, és megjött a vérzésem. Összeomlottam, sírtam, elbizonytalanodtam. Aztán este elővettük a Bibliát, és a következő magyarázatot kaptuk hozzá: "kérj Istentől, még akkor is, ha már elfogytak az emberi lehetőségek". Ezt ki is írtam a falra az ágyam mellé, és eldöntöttem, hogy akkor egy kicsit élek is augusztusban. Mert az előtte való 9 hónapig bizony úgy vigyáztam magamra, mintha már a pocakomban lett volna egy kis élet: nem ittam alkoholt, nem csináltam semmit, ami veszélyeztethet egy babát, és a reklámokat bevéve, többször is nekikezdtem a terhes vitaminoknak.
Így nekimentem az augusztusnak. Voltam ugyan orvosnál, hogy lássuk, mi baj lehet (a beutalóval a szeptemberi ciklus 3. napján kellett menni vérvételre), de majd egy év után először engedtem magam el annyira egy barátnőm leánybúcsúján majd esküvőjén, hogy igyak és becsípjek (persze csak cuki szintig). Mindemellett aktív testmozgásba kezdtem, és ezt a házaséletünkre is bevezettünk: ha törik-ha szakad minden másnap együtt voltunk, de csak ha akartuk. Meglepő módon, nemhogy kötelezőnek nem éreztük, jobban élveztük egymást, mint valaha. Persze baba utáni vágyat nem tudtam kikapcsolni, azért élt bennem minden nap a remény. Így jutottunk el a szeptemberig, mikor vártam, hogy megjöjjön. Közben egyetlen furcsaságot éreztem, máshogy fájt a mellem, de egyszerre vágytam és féltem a reménytől. Aztán 3 nap csúszás után, alig vártam a reggelt. Előtte minden tesztnél tudott róla a férjem, most senkinek nem szóltam. Csak bevonultam a fürdőszobába, és pár perc múlva már kiabáltam is életem szerelmének.
Szóval a júliusi kétségbeesés után, alig 1-2 héttel már ott volt az a pici élet, aki most a szomszéd szobában kiabál a fáradtságtól az apja karjában, mert még nem tudja, hogy az a jó neki ha elalszik. Lehet teóriákat gyártani, hogy mitől sikerült. Attól, hogy elengedtem magam, a sok szextől, a sportolástól... szerintem minden számított, de én Isten csodájának tekintem. Hogy mi lett volna, ha nem sikerül? Nem tudom, de mindennek oka van. És nekem/nekünk most így jó. Még ha ma egész nap elégedetlenkedik is. Mindig igyekszem erre a 10 hónapra, a sok félelemre és izgulásra gondolni, az elkeseredett várakozásra, mikor a 6 és fél kiló negyed órás rugóztatása után még mindig beszakad a dobhártyám. És ha erre gondolok, mosolyogva süketülök meg :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése