Ő volt a mi Picink

Megint nagy kihagyásom volt és ennek oka most nem a kisnagyfiam, hanem egész más, így ez a bejegyzés sem azt a vonalat követi majd, amit a korábbiak, de remélem visszatérek majd ahhoz a hangvételhez is. De félre a köntörfalazással, miről is van szó?
Tehát voltunk egyszer mi a férjemmel, akik úgy gondoltuk, hogy olyan jó a gyerekkel, mi lenne ha jönne még egy. Gondoltam, mivel Macókánk nehezen talált hozzánk, rásegítünk az ügyre és vettem ovulációs teszteket (ez egy külön posztot megérne, de most nem térek ki rá) és a mi meglepetésünkre is, de az első hónap végére ott volt a baba. Mondanom sem kell mennyire örültünk, izgultunk. Az első ultrahangra másfél hetet vártunk, amikor is jött az első ijedelem: Még csak petezsák és szikhólyag látható, embrió nem, jöjjünk vissza egy hét múlva megnézni. A következő hetünk brutál zűrös lett, sok stresszel, a fiúk betegek lettek nagyon és az ultrahang előtt elkezdtem barnázni (ettől kevésbé ijedtem meg, a kisfiamnál is volt ilyen, kaptam rá gyógyszert, és azonnal elmúlt). Csütörtök volt, mikor eljött az uh (ultrahang, csak olyan hosszú, hogy nem írnám ki folyton), ahol láttunk egy pici, dobogó szívet egy pici embrióban. A doki nem tulajdonított jelentőséget a barnázásnak, gyógyszert nem írt, mert a baba jól volt. Aztán vasárnap végre randiztunk életem párjával, mikor a romantikus kávézást egy pisivel megszakítva, vért fedeztem fel. Rohanás az ügyeletre, ahol az orvos elmondja, hogy minden ok, nem kell gyógyszer. Milliószor megkérdeztem, hogy sportolhatok-e, mire vigyázzak, annyit mondtak, hogy a kisfiam ne emelgessem, meg más nehezet sem. Kedden elmentem egy kicsit mozogni (direkt kismama mozgásra) ahol észrevettem, hogy megint vérzek. Akkor ma ügyeletre mentem (a régi nem jellemezném milyen orvosom rendelt, aki külön posztot érdemelne), ahol nagyon megijesztettek, felírták a gyógyszert, ágynyugalmat kértek. Így jött el a csütörtök, a saját orvosom, aki elmondta, hogy nincs gond, a baba jól van, akkor épp nem is véreztem. Ő is pihenést kért, de mondta, hogy sétálhatok, mehetünk állatkertbe is a hétvégén. Ehhez tartottuk magunkat, de csütörtöktől minden éjjel elkezdtem nagyon vérezni, ami nap közben elállt vagy csillapodott míg vasárnap bementünk ügyeletre, ahol bent is tartottak. Nem adtak új gyógyszert, a baba rendben volt, de a méhem fala helyenként fellazult. Szerdáig voltam bent, addigra elmúlt a vérzés, a méhem helyre jött.

Az egyetlen képünk róla: pici fej, pici kéz és láb kezdeményekkel <3

És most álljunk meg egy picit. Min mentem át? Örültem majd megijedtem, majd lemondtam, majd reménykedtem, majd örültem. Néha azt hittem, hogy elment a baba, de megnyugtattak, én pedig igyekeztem a babát nyugtatni, szeretgetni, noha nagyon sokszor féltem, rossz érzésem volt. Az ágynyugalom miatt mindent anyukám (akinél még vakáció volt) és a férjem intéztek, a kisfiamat nem emelhettem fel, csak pisilni mehettem ki, nem lehettem igazi anyukája a már megszületett gyerekemnek. Mi volt a legrosszabb? Hogy nem tudtam, mi lesz. Hogy azért küzdünk, hogy minden rendben legyen, vagy feleslegesen, hiszen mindig elmondták, hogy nem tudják miért vérzek, lehet, hogy baj van, lehet, hogy nincs. Aztán hazamentünk és csak barnáztam vagy semmi nem volt szombatig, mikor picit többet álltam/ültem (családi esküvő okán), akkor picit véreztem vasárnap reggelig, akkor elmúlt. Aztán kedd éjjeltől újból véreztem, de enyhült szerdára, aztán erősödött, mikor csütörtökön megint véreztem és először kezdtem érezni, hogy tényleg görcsölök is (lórugásnyi magnézium mellett is) -noha nem fájt - visszamentünk a kórházba. És itt egy újabb pici pokol: Érzem, hogy baj van, de orvos sehol, csak várunk, szédülök, végre behívnak, párom fog, de kizavarják (mindig velem lehetett korábban), uh, az orvos arca nem mond semmit, majd megszólal az asszisztensnek: Hívj be valakit, én nem látok szívműködést, de ketten kell kimondani. És pörögnek az események, már ott a másik (sokkal kedvesebb doktornő), aki már a műtétet egyezteti velem, én megyek ki, és szólok apának, hogy a baba meghalt, és már állok is az osztályos felvételen, majd tűrőm az 4,5 órán át tartó étlen-szomjan várakozást a műtétre (délben ettem és 6 órát kell várni), egyedül vagyok egy beszédes néni társaságában. Leginkább fel sem fogom, hogy mi történik, olykor sírok, olykor megnyugszok, hogy ez így kellett, hogy történjen és elfogadom Isten akaratát, próbálom elfoglalni magam, a jövőre gondolni, de egy elvesztett kis élet mindig eszembe jut. Ha ez volt a cél, miért lett embrió? Miért nem maradtunk a szikhólyagnál. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a küzdelem alatt nem tanultam rengeteget én is és az egész családom. És ezt egy picike, másfél centis apróságnak köszönhetjük.

A fentieket a műtétre várakozva írtam. Kicsit magamnak is, hogy összegezzem az akkor már 3-4 hete tartó eseményeket. Azóta eltelt lassan 3,5 hét. Álszentség nélkül mondom, azt hogy a babánk elment, mi feldolgoztuk. Nem mondom, hogy a fentiek elolvasása nem csalt könnyeket a szemembe, de az elmúlt időben egyre inkább látom, hogy mennyi mindent adott, tanított nekünk a mi Picink, az angyalunk.  Sokan nem tudják, hogy a Bibliában az angyal szó azt jelenti, hogy küldött. Nos mi tudjuk, hogy a Picink Isten küldötte volt, akinek soha nem volt feladata megszületni, csupán 9  hetet kellett a Földön töltenie, ami idő alatt megváltoztatta az életünket. Emlékszem, a műtét után a kórházban féltem, hogy ha majd a szomszéd folyosóról meghallom az újszülötteket, kiakadok, hogy a mi babánk nem született meg. De nem ezt éreztem. Tudtam, hogy neki nem is volt soha ez rendelve.
Aki nem esett át mindezen, azok szinte mind azt kérdezik, hogy mi lehetett az oka, és elképednek, mikor elmondjuk, hogy ez valószínűleg soha nem fog kiderülni. Nem egy álatalánosan ismert tény, hogy a terhességek közel 70%-a végződik vetéléssel, de ezek többsége úgy megy végbe, hogy az anya nem tud róla (pl annyit vesz észre, hogy késett a menstruációja pár napot). Ennek rengeteg oka lehet: genetikai hiba, fertőzés... Nálunk is készül szövettan, amiből előre szóltak, hogy semmi nem fog valószínűleg kiderülni. Mi is gondolkoztunk, hogy mi történhetett, de elengedtük. Minek keressünk okokat?
Amit tudunk: a Picink rengeteget adott. A férjem megtanulta, hogyan tudja szinte egyedül ellátni a kisfiunkat (míg kórházban voltam, ő vigyázott rá), és olyan a kapcsolatuk, mint soha. Én megtanultam, hogy mi a fontos, mi mindenért mondhatok köszönetet, és sokkal erősebb a hitem, mint valaha (hiszen, hogy ne lennék hálás Krisztusnak, hogy egyszer együtt lehetek majd a babámmal, de addig is ő vigyáz rá). Még az idő folyamán biztos nagyon sok mindenre fogunk ráeszmélni, hogy miért kellett ennek velünk megtörténnie.
Amit fentebb, még a kórházban írtam, hogy miért kellett egyáltalán babának lennie, ilyen hosszan küzdenünk, kórházban lennem, ez is helyére került mostanra. Ha nem kerülök pár napra kórházba, nem lett volna időm csak a babára figyelni, csak vele kommunikálni szavak nélkül, a gondolatok és a szeretet nyelvén. Így tudom, hogy érezhette, hogy szeretem őt. Mivel sajnos gyakorlatilag az első ultrahangtól éreztük, hogy baj lehet, és amint vérezni kezdtem, minden pisilésnél aggódhattam, hogy mi lesz a papíron: vér vagy más is, így gyakorlatilag a remény mellett, hetekig egy részünk gyászolt is. Mindezért könnyebb volt elfogadnunk az eseményeket, hiszen nem egy sokáig problémamentes terhesség szűnt meg egyik pillanatról a másikra, egy részünk készült a legrosszabbra.  Az is segít nekünk, hogy már van egy egészséges gyermekünk, aki minden pillanatomat kitölti, aki élvezi, hogy újra az ölemben lehet, aki felvidít, ha letörök. Félre ne értsetek: soha nem akarnám mindezt újra átélni, és senkinek nem kívánom. De elfogadom.
Sokaknak furcsának tűnhet, de hálás vagyok a pici babánkért: ugyan kevés időt töltött velünk itt, de nagyon sokat adott, és hálás vagyok Istennek, hogy pár hétig szerethettük. Most csak nyugalmat érzek.

Most mi a nehéz? Ez már sokkal gyakorlatiasabb. Sajnos 6 hetet (mint gyermekágynál) kell várakozni bizonyos dolgokkal a fertőzés elkerülése végett, így a kádban fürdéssel és a házasélettel is (ami egy gyötrelem, mivel mikor megtudtuk, hogy baba van, már nem voltunk együtt). Szeretnék sportolni, hogy még egészségesebb legyek a következő babára, de az intenzív mozgással is óvatosnak kell egyelőre lenni. És hogy mikor lehet próbálkozni? 3 hónapot mondanak minimum, de meglátjuk, mikor leszünk készek rá lelkileg.

Zárásnak egy kedves barátnőm gondolatait írom le. Ők is átestek mindezen, de azóta van egy, a kisfiammal közel egyidős lánykája. Ő azt mondta, hogy mikor ránéz a gyermekére, és látja milyen tökéletes, tudja, hogy nem lehetne ilyen, ha egy kis "csodamanó" nem ágyazott volna meg neki odabent.