Így szülök én

Csababa 2 és fél naposan

Ezt a posztot Annámnak és Zsombikának ajánlom, aki nehezen szánja rá magát a világlátásra.

Azt hiszem megérett az idő, hogy leírjam, milyen is volt az én szülés élményem. Érthető okokból nem a szülőszobánál kezdem majd, hanem még pár héttel korábbról indulunk, a terhesgondozással.

Szóval én az az elvetemült kismama voltam, aki nem járt magándokihoz (gondolkodtam rajta, de úgy voltam vele, hogy mikor a hihetetlenül magas fizetésem jelentős részét az államnak adom adóként, már nem lenne jó egy magándokinak adakoznom alkalmanként a maradék 1/10 részét), hanem az állam csodásmesés rendszerét használtam. Mint már említettem lett egy elég jó dokim a kerületi SZTK-ban (mert még mindig így hívjuk, olyan is kicsit), hozzá és a valóban varázslatos védőnőmhöz (csak hogy alliteráljunk) jártam el. Voltak furcsa anomáliák, pl, hogy néha irtó sok idő telt el két vizsgálat között, de alapvetően elégedett voltam. Az első problémával akkor szembesültem, amikor döntenem kellett, hogy hol és kinél szülök. A dokimat jó szakembernek tartottam, de a SOTE II.-n dolgozik, ami tőlünk kissé távol van (főleg az utolsó hetekben lett volna kellemetlen heti 1-2-3-szor bemászkálni CTG-re), plusz én szerettem volna kissé természetesebb módon szülni, mint amit a kórház kínált, és nem utolsó sorban amikor szültem, még kisebb káosz volt a felújítás miatt (senki nem tudta elmondani, hogy hol, hogyan lenne a szülés). Alternatíva volt a nem annyira jó hírnevű Pest Megyei Flór Ferenc Kórház (továbbiakban csak Kistarcsaként említem majd), amiről sokszor horror sztorik keringenek, de a szülészetéről meg tündérmesék. El is kezdtem a nyomozást, és hamarosan kiderült, hogy a meséknek van alapjuk, ugyanis egyetlen negatív tapasztalatról olvastam vagy hallottam a kb 50 pozitív mellett, továbbá 8 percre van tőlünk kocsival, És ami meggyőzött: nagyon természetes szülés pártiak (részemről kiemelve a kádban vajúdást, ami nem ugyanaz, mint a kádban szülés!). Szóval ott volt a kérdés: jó kórház, közel, megfelelő szellemiség vagy megszokott, jó doki. Merthogy nem akartam a kórházban új orvost keresni. Nézegettem, kérdezgettem, de senkihez nem kötődtem, így végül úgy döntöttünk (a férjemmel komoly megbeszéléseket folytattunk), hogy marad Kistarcsa és majd szülök az ügyeletesnél.

Telt-múlt az idő, kezdtem egyre terhesebbé válni az áldott állapotból, és vártuk a nagy napot. Eljártunk a kórház ingyenes szülés felkészítőjére és babamasszázs tanfolyamára, néhány kérdésre kaptunk is választ, de az egész szülés-dolog egy fura fantázia volt még. Azért azt fontos leírnom, hogy bennem egyetlen egyszer, kb fél órára volt csak félelem, hogy mi lesz. Ez nem azért van, mert én ilyan kemény csaj vagyok. Egyetlen oka, hogy nem abban nőttem fel, hogy a szülés nehéz és félelmetes. Édesanyám rengeteget mesélt nekem a saját élményeiről, és mindig elmondta, hogy persze fáj, de kibírható, és a végén lesz egy gyereked. Szóval így álltam a dolgokhoz, amikor eljutottunk a 39. hétre (a terhesség elvileg 40 hét, de csak a babák 4 százaléka jön a kiírt napon), és én teljes nyugalommal - na jó nem, tűkön ülve - vártam, hogy végre a szememmel is megismerhessem a fiam. A 37. héttől jártam NST-re (itt a baba mozgásait, a szívét és a méhösszehúzódásokat nézik, majdnem ugyanaz, mint a CTG, de ott nem regisztrálják a mozgásokat külön) ahogy a nagykönyvben le van írva, 37. héten volt egy ultrahangunk (ott 3000g-nak mérték Mackócskát, amin én meglepődtem, mert ahogy én számoltam kb 3400-nak kellett volna lennie), és a méhszájam is megnézték.

És ekkor felhívott egy barátunk, hogy hogy vagyok. Beszélgettünk egy jót, majd a téma a vizsgálatokra terelődött, és ő meglepődve közölte, hogy az nem stimmel, hogy nem volt 2 hete ultrahangom, arról már ne is beszéljünk, hogy nekem senki sem szólt, hogy már 3 hete nem szabadott volna magnéziumot szednem, mert ez jól elnyomta a fájásokat. Mindemellett megkérdezte, hogy rám nézzen-e a rokona, aki Kistarcsán orvos, én meg persze megörültem neki, és elfogadtam az ajánlatot. Ez volt kedd délelőtt. Szerdán reggel találkoztunk az említett orvossal, aki nagyon korrekt, őszinte és egyenes embernek tűnt, mindent megnézett, és bizony kiderült, hogy Mackócskát majdnem fél kilóval elmérhették, mégis nagy babánk lesz. A méhszájam 1 ujjnyira volt ekkor nyitva és az 1 napos magnéziummentesség megtette a hatását, mert már kezdődtek is a jó kis Braxton-Hicks összehúzódások, azaz a jóslófájások. A doktor úrral megbeszéltük, hogy akkor nála szülök, bár elmondta, hogy nem szeret utolsó pillanatban bevállalni senkit. És az indok volt a legmegdöbbentőbb: mert nem szereti kihasználni a nők szülés előtti izgalmát (vannak még jó emberek! Valamennyi pénzt akartunk neki adni a szülés után, de nem akarta elfogadni, csak amikor már sírtam a meghatottságtól - mentségemre szóljon, hogy a szülés után durva hormonkoktél működik). Szóval a doki csináltatott CTG-t, azon még nem voltak túl nagy összehúzódások, úgyhogy sejthető volt, hogy nem szülünk.

Végiül tényleg itt, a szép szobában szültem

Csütörtökön további fájásaim voltak, drukkoltam is, hogy aznap éjjel szüljek, mert a frissen fogadott orvosom volt ügyeletes. De Mackócska csak nem jött. Beköszöntött a péntek reggel, és egy fura érzés, mivel pont két évvel aznap előtt halt meg a világ számomra legdrágább nagymamája, és bizony még szeptemberben mikor kiderült, hogy úton van a babánk május elejére, felmerült bennem, hogy a mamám "évfordulóján" fog jönni. Szóval jött a péntek, mi meg be voltunk rendelve egy újabb CTG-re a kórházba. Ott megvizsgált a doki, még mindig 1 ujjnyi volt a méhszáj, ellenben a gép szépen jelezte a fájásokat. Kb fél órán át néztek, egy gyönyörű szülőszobában voltam, mondtam is a férjemnek, hogy ott szeretnék szülni (3 szülőszobájuk van, és annyira nem magas a szülési szám, hogy ne legyen egy mindig szabad). Mindeközben a szomszéd szobában szült egy hölgy, de olyan sebességgel váltott át vajódásból kitolásba, hogy nem tudták kiszedni a kádból, és így vízben szült. Fel is csillant a szemem, mert nekem nagy álmom volt kórházban, de vízben világra hozni a gyerekem, sajna ez Magyarországon nem megengedett. A leírt eset csak egy ritka véletlen. No de vissza az eseményekhez. Az orvosom az eredményeket látva megkérdezte, hogy bent tartson-e, mert azért már nem valószínű, hogy sok van hátra, de haza is engedhet. Én utóbbi mellett döntöttem. Hazafelé volt még egy jó erős fájásom, de beugrottunk mamám sírjához (útba esett) és mondtam is neki, hogy tudom, hogy ha aznap szülök velem lesz Ő is meg Isten is (aki megmutatja így, hogy ha be is zár egy ajtót, kinyit egy másikat). Otthonról elmentünk bográcsolni ismerősökhöz (mert mit is csinálna egy mindenórás anyuka), ahol ott volt az a barátném is, aki az újdonsült dokim rokona. Szóval épp nekikezdtek, mikor nekem jött az első fájás, aztán 6-7 perc és megint, meg megint. Mondom is a lányoknak, hogy akkor én most hazamegyek, mire az említett barátné kijelenti, hogy akkor szól a sógorának, hogy ma még szülünk, de persze nem tudhattuk, hogy úgy lesz.

Hazaérve átmentünk szomszédolni anyukámékhoz, ahol túl nagy csábítás ért: velős pirítós. Jól hangzik mi? 15 éve nem ettem kb, úgyhogy fájás ide vagy oda, benyomtam egyet (milyen jól tettem, mert másnap reggel 10-ig nem ettem), de ennyi volt a keret, mert rosszul voltam. Anyukám csinált egy meleg fürdőt, és itt el is értünk ehhez a pillanathoz, hogy a jóslófájásokról írjak.

Olyan nincs, hogy valaki megmondja előre, hogy neked milyen fájásaid lesznek. Mondják, hogy a jóslók olyanok, mint a menstruációs görcsök, de pl nekem nem hasonlítottak. Nekem ugyanúgy mint a rendes fájások a hátamból indultak, és a hasamban végződtek, de úgy, hogy nem kaptam levegőt. Szerencsére 10-30 mp között mozgott a hosszuk, így túl lehetett élni. De volt olyan is, hogy görcsöltem egy nagyot, de az kb 5 percig tartott, és csak a meleg víztől múlt el. Mert az egy baromi nagy tévhit, hogy állapotosan nem szabad fürödni, ha minden rendben van a terhességgel (nálunk is volt idősebb rokon aki legszívesebben pálcát tört volna a fejem felett, amiért fürödtem), a meleg víz az egyik legjobb fájdalomcsillapító, és a szülésznők kifejezetten ajánlják a jóslófájások enyhítésére. Még egy dolog: 36. héttől málnalevél teát ittam. Ez elvileg segít "beérni" a méhnek, és könnyíti a tágulást.

Szóval anyum meleg vízbe ültetett, ahol el is múltak a fájások, szépen hazamentünk a párommal és beraktunk egy Doktor Csont részt, amire az utolsó hetekben szoktam rá (mert nincs is jobb mint változatosan bomló maradványokat nézni). Vártuk mi lesz, miközben a sorozat egyik szereplője elkezdett vajúdni. És lőn, nálam is jött egy fájás. A doki mondta, hogy akkor kell bemenni, ha elfolyik a magzatvíz vagy legalább egy órán át 5 percesek vagy rövidebbek a fájások (hála az amerikai filmeknek a legtöbben azt hiszik, hogy egyszer csak elfolyik a magzatvíz és indul a szülés, de ez ha jól tudom az esetek kb egy ötödében van így). Tehát letöltöttünk egy Contraction Timer nevű alkalmazást, amit el kellett indítani, ha jött a fájás, és leállítani a végén, így kaphattunk egy szép grafikont. 14:05 perckor jött az első, és szépen 6-7 percenként követték a nem túl kellemes társai. Mire a filmben megszült a szereplő, nekem már 4-5 perces fájásaim voltak, és 4-kor el is indultunk a kórházba. A fájásokról még: mindenkinek más jön be, meg kell találni, hogy hogy lehet a legjobban túlélni őket. Én a térdeimen álltam egy fittlabdára támaszkodva és a párom masszírozta a keresztcsontom. Így nagyon könnyű volt bírni, de azért ne higgye senki, hogy ez egy simogató érzés. Ha feküdtem majd megdöglöttem.

Kb 16:30kor már újra CTG-n voltam, és elmúlt a félelmem, hogy mi van ha téves riasztás, mivel egy dokinő megnézett, és közölte, hogy 2 ujjnyira vagyok nyitva, bizony itt szülés lesz. A monitoron lenni szörnyű volt, mert feküdni kellett. 5 - fél 6-ra megjött a dokim. 3 ujj, indul a burokrepesztés. Azt mondják a lányok hasonlóan szülnek, mint az anyjuk. Nálunk ez totál így lett. Kb minden ugyanúgy történt. Ja és tudni kell, hogy az orvosom megkérdezte, hogy mit szeretnék és mit nem a szülésnél. Mondtam, hogy mindent rábízok, csak vákuum ne legyen, meg ha császárra kerülne a sor, azonnal férjemre tegyék a babát (hál Istennek egyikre sem volt szükség). Szóval burokrepesztés: semmit nem érzel, csak olyan mintha kidurranna benned egy meleg vizes lufi. Csak jön meg jön a víz. De legalább végre felállhattam. A másik félelme sok embernek a beöntés és a borotválás. Utóbbira tipp, hogy intézd el otthon ha sejted, hogy közel az idő. Az előbbi Kistarcsán nincs, csak kúp. Én ezt is megúsztam, mert megkérdeztek, mikor voltam utoljára wc-n a megfelelő dolog miatt. Mondom: ebéd után. Jó, akkor tárgytalan. Féltem is, hogy elhamarkodott döntés, mert nem akarok majd találkozni a medvével szülés közben, de nem történt ilyesmi. Egyébként pisilni sem volt egyszerű fájások közepette.

Szóval a totális összevisszaságból visszatérve, a szülésznő elkérte a tusfürdőm és csodás illatú fürdőt csinált (Baba tusfürdő - rózsa-szőlős), én meg boldogan bemásztam. Nem múltak el a fájások, de irtó kellemes volt úgy feküdni a nagy sarokkádban, hogy a férjem fogta a fejem, a szülésznő betett relax zenét (mi is csináltunk válogatást, de jobb volt, amit ő rakott be), mikor sötétedni kezdett sólámpát kapcsolt. Gyönyörű volt minden. Aztán ahogy sűrűsödtek a fájások, a hosszuk is nőtt, és egyre nehezebb lett. Az első egy-másfél órában jól voltam, teljes néma csendben tűrtem a fájásokat, a párom azt is hitte, hogy elájultam, de nem. Életemben először voltam igazán módosult tudatállapotban. Minden megszűnt, csak a folyamat létezett, a világ nem. Aztán durvulni kezdett a helyzet, és amikor már fél perc volt két kb 1 perc hosszú fájás között, akkor mondtam egy már a családban legendássá vált mondatot, hogy akkor" most valaki vágja le a fejem és vegye ki a gyereket". Ilyen sorrendben. De egy kis vigasz a szülés előtt állóknak: amikor már ezt érzed, az nagyon a vége. Kb fél óra és indulnak a  tolófájások.

Mint mondtam, természetesen akartam szülni, de az epidurálison kívül (amit nem is nagyon adnak a kórházban) beleegyeztem a gyógyszerekbe. Kaptam is két izomlazítót (mert lelassult egy kicsit a tágulás) és mikor a szülésznő látta, hogy lassan indul a kitolás, bekötötték branüllel az oxitocint. Ahogy kezdtek megváltozni a fájások, kicsit jobb lett, mert akkor a tolásra lehetett koncentrálni, noha még mondták, hogy annyira ne toljak, mert még van idő. Aztán felfeküdtem az ágyra, megállapította a doki, hogy készen állunk, és jöttek a tolófájások. Ezen nincs mit szépíteni, ez olyan mint mikor hív a természet, csak erősebben. Onnan lehet, tudni, hogy már bizony elindul a szülés, hogy az embernek nem csak a fájásokkor van kakálhatnékja, hanem mindig. De nem kell megijedni, csak az érzés hasonló. Szóval jött a fájás, tényleg fájt, de mégsem úgy éreztem mind a vajúdásnál, mert már nem csak tűrni kellett hanem tenni is. Mackócskám 5 fájás alatt született meg, kb 15 perc volt úgy, hogy (valószínűleg az oxitocinnak is köszönhetően) háromszor tudtam nyomni egy fájás alatt. Ez kb hasoló mint a filmekben: anya lábát fogja a szülésznő és az orvos, apa a fejnél szurkol, anya nagyokat nyög, hogy mindent beleadjon. Nekem nagyon jó dokim volt, pontosan mutatta, hogy hova nyomjak, így a rettegett sokat érő visszérrel a popómban sem volt később annyi dolgom, mint a terhesség alatt. Szóval én biza nyomtam, de kb azt éreztem, hogy hulla fáradt vagyok, és soha nem volt még ennyi erőre szükségem. Sokan azt hiszik, hogy ez a legfájdalmasabb része a szülésnek, és talán van, akinél így is lesz, de nálam nem. Én csak úgy éreztem, hogy egy sárgadinnye szorult belém. Morbid belegondolni, hogy a legtöbb anya nem is igazán érzi, mikor gátat vágnak, de tényleg így van.

Neki is kemény munka volt, nem
csoda ha a hangját mutogatta

Azt hiszem a 3.-4. fájásnál mondta a szülésznő, hogy már látszik a haja, aztán még egy és kint volt a feje ami a kezecskéjével egyszerre jött (min Superman, az apja tiszteletére) és az utolsó, és megszületett életem csodája. 6 óra 45 percbe tellett, de május 1-én világra jött (milyen jó, hogy minden szülinapján otthon leszünk).

Nagy és mégis pici kék baba, azonnal a hasamra fektetve, én drukkolok, hogy felsírjon, és azonnal jön a hang. Apa csak szorongat, a sírás szélén vagyunk, de még tennivalónk van. Azt fontos megemlítenem, hogy a nagy szerelem a gyerek iránt  az első napok/hetekben még nem igazán van, sőt az "anyavagyok" érzés sem, de azt azonnal érzi az anyuka, hogy most már valaki sokkal fontosabb lett neki, mint önmaga.

Apa átvágta a köldökzsinórt, babócánkat megtörölgették, lemérték (3810g, 57 cm) és a páromnak adták, mert nekem még dolgom volt: meg kellett szülni a placentát és összevarrni. Na ezt a két rész kihagytam volna. Előbbivel nem volt gond, csak már úgy mentem volna a babámhoz, de utóbbi irtó kellemetlen volt, főleg mert Mackócska kezes mutatványa miatt nálam nagyobb részen kellett hímeznie a dokinak. De ezen is túl lettünk, megkaptam a babám, azonnal mellre tettük még ott a szobán (a szülésznő segített), és hármasban maradtunk majd egy órára, és kezdtünk rájönni, hogy akkor most már egy család vagyunk.

Első étkezésünk

Néztük a színváltós, lilából vörösödő babánkat, és nem hittük el, hogy ő a mi fiunk. Végül felöltöztettek, kitoltak a szobába, és én egész éjjel nem aludtam, mert a fiamat néztem, hallgattam figyeltem azt, aki belőlem és a szerelmemből lett, aki Valahonnan lelket kapott, aki ott szuszogott mellettem az ágyban két szopizás között.

Szóval így szültem én, de egy barátnőm példáján által rá kellett jönnöm, hogy mindenkinek más az ideális szülés, nem mindenkinek lenne úgy jó, ahogy nálam történt. Van, aki otthon akar szülni, van aki kórházban, de természetesen, és van akit a sok villogó gép és masszív orvosi részvét nyugata meg. Csak gondolja végig az anyuka, hogy neki hogy lenne jó, és az adott terhességnél mi a legjobb neki és a gyereknek. Egy biztos, férjem azóta is minden apukát meg akar győzni, hogy legyen bent a szülésnél, mert ahogy ő mondja, "rossz látni, hogy a párod szenved és te nem tudsz segíteni", de igazából a jelenlét mindennél többet ad anyának is és az apukáknak is. Egy szabályunk volt: maradjon a fejemnél, és ne nézze mi történik lent (mert ez állítólag rosszul hathat a szülés utáni házaséletre, amiről már nagyon érik egy poszt). Életem egyik legszebb élménye volt, bármikor újra megtenném, mert az agy olyan csodásan működik, hogy 3 hónap távlatából alig emlékszem a fájdalomra. És fura, de szinte irigylem a barátnőmet, aki most fog szülni, mert ennek az események az izgalma, csodája olyasmi, mint amikor az ember kezdi megismerni a párját, kezd szerelmes lenni. Reméljük, hogy pár év múlva ismétlünk, ugyanott, ugyanazokkal a segítőkkel :)